Hirdetés

Minygululu is ott volt az Operaháznál

civishir.hu

2012.01.03. 00:35

Minygululu is ott volt az Operaháznál
Minygululu

Debrecen – Zavarba jöhetett, aki január 2-án késő este kapcsolt a Duna Televízióra. Szóltak ugyanis, hogy ezen – az Észak-Afrikában is fogható nagy és magyar csatornán – lehet nézni lájv az Orcsány, takarodj! című dokumentumfilmet. Én az ilyet szeretem – mikor az utcán történik valami. Jöjjön ki az emberekből a hang, mielőtt agyvérzést kapnak!

Hirdetés

Hirdetés

Mire odaértem a tévé elé, a szikes anyaföld felett farkukat ritmusra lógató, gyászos arcú erőemberek hadonásztak hatalmas botokkal. Kicsit csodálkoztam, milyen jó idő van Pesten, hogy egy szál pendelyben szellőztetik a feneküket a tüntetők, örömükben a transzparenst is leejtették a cirokseprű nyeléről, de csakhamar fölfénylett, hogy ez már másik adás a Dunán. A Tíz kenu című ausztrál csodát, ezt a Cannes-ban is kitüntetett antropológiai játékfilmet adták, amiben kizárólag bennszülött színészek szerepelnek. Minygululu, a legidősebb vadász a törzs vezetője. Az övéinek minden nap meg kell küzdeniük az élelemért. (Hő, mondom, ez akkor mégiscsak a tüntetés). A kenukat saját maguk készítik, fakéregből, amit csak a mocsáron túl lehet „beszerezni”. Mocsár pedig mindenütt van, merthogy ez egy mocsaras vidék. Plusz a krokodil is sok. És mind akar valamit. Mielőtt steresszelni kezdtem volna az ijedelemtől a távirányító nyomógombjait, beletörődtem, hogy ez a moflis-kengurus sztori némiképp összemosódott a 2012-es, alig 44 órás honi valósággal.

Most nem nyitok aktát annak, hogy elemezzem a Duna kínálatát, mert legkésőbb a Kívánságkosárnál mindig el kellett indulnom itthonról, aztán eszembe sem jutott visszakapcsolni másnapig. A még nem eszmélő, lencsétől ropogós január kettőbe azonban szerintem simán belefér egy Tíz kenu. Ugyanúgy Schmitt Pál is. (Egyik se nagy élmény, de úgyis lusta vagy elkapcsolni). Mielőtt mélyen beleéltem volna magam a Birrinbirrin, Yeeralparil, Djigirr, Buniyira nevű jó harcosok és vadászok megpróbáltatásaiba, igyekeztem visszanézni minden tudósítást a hétfő esti tüntetésről.

Az Állami Operaházban ünnepi alkalom volt – akárki akármit mond. Ezt abból gondom, hogy valamennyi vendég öltönyben jelent meg. Nem tudom persze, mert mindeddig nem jöttem rá, hogy egy alaptörvény felett minek kell gálázni január másodikán este, mikor a családok épp azon vitáznak, miért nem lett kész a téli szünetben az olvasónapló, hol a tornacipő, még mindig be vagyok rekedve, világgá ment a kutya, tévhit a pezsgős üvegbe dugott kiskanál, szar ez a kocsonya.

Az alkotmány ócska volt, felújították, csókolta volna meg Schmitt Pál a Himnusz után, elhittük volna, hogy szükség van rá, és megértettük volna, hogy mostantól akkor ez a műsor. Szép és szimbolikus, gazdagon illusztrált, mint a férfi budi a sárándi diszkóban. Noha ennek az országnak szinte minden árt, ami le van írva, mert gyakran kiderül róla, hogy valaki hazudta. Az ország működése alapvetően nem fejezeteken és szabadságjogokon fekszik és nyugszik, hanem azon, hogy a népe dolgozik. Azaz ha a perpillanatot nézem, inkább döglődik, hányja a vért, szűri a fogain át a hörgőkben összegyűlt váladékot.

A köpködőktől a nácizók semmiben sem különbek. Ahogy az egyik politikus hiteltelen, a másik meg mindjárt az lesz, idő kérdése csupán. Hogy ünneprontás vagy elégedetlenség volt-e hétfő este az Opera előtt, esetleg mindkettő, azt nem tudom, de az akárkikből is szerveződő tömeg egyszer nem az autók ablakát és a tévészékház ajtaját fogja bezúzni, hanem az alkotmányos pofátokat.

Orbán Viktort ma legalább annyian gyűlölik, mint Gyurcsány Ferencet. Nem hittük volna. De ő se.

Bereczki-Csák Helga
csak.helga@civishir.hu

Szóljon hozzá!

Hirdetés

.