Mehettek!
Abba belegondolt már valaki, hogy azok az urak, srácok, fiúk, csávók, akik minden egyes alkalommal megállíthatatlanul útra kelnek a merő bizonytalan felé (mert végül is sosem lehet tudni, csak remélni és hinni, mi lesz a vége), nem egyszerűen piros-fehérre vetkőzött szurkolók, hanem faj-, ön-, lét- és családfenntartó entitások, munkahelyi alkalmazottak, egyszersmind társadalmunk összkerekes motorjai, párkapcsolataink húzó- és vonóerői, az univerzum igásai? Fontos emberek, döntéshozók, kézzel-lábbal hajtó dokkmunkások, kétes hírű kujonok, profik, humortalan rabszolgatartók – igen, igen, ebben már mindenki benne van.
Hogy nekik ki mond otthon Loki-Isten hozzádot, őket ki engedi el idő előtt a rideg irodából, a forró kemence, a kis Bence, a kerékbilincselés, az oroszlánetetés, az olajos esztergapad mellől, nos arról hallgatnak a hírek. Márpedig egy rendes Loki-drukker, mielőtt meghal a csapatáért, látványosan érte is él, azaz ha kell, natúr gyepet eszik egész hónapban, csak láthassa azokat, akikről másnap az egész város, – BL-részvétel esetén – egész Európa beszél. Erre még ki is szalad a szánkon nekünk, hajnalban konyhaablakban lógó, a csatárokat csak félmeztelen fotókról felismerő, szendvicset csomagoló, pizsamás háttértáncosoknak egy ámen, hogy jól van na, mikor jössz, hívjál fel a félidőben. De, hogy Isten bocsássa meg, miért kell elindulni egy 20.45-kor kezdődő mérkőzésre délután kettőkor? Nem lét-, de szociológiai kérdés. Amire vélhetően csak ahhoz hasonló hiteles választ lehet adni, miről lehet a barátnőkkel esténként másfél órán át telefonálni (úgy, hogy délután már találkoztunk). Persze a nő nem hülye: felmér, igazodik, súlyoz, aztán behajt. Csapot-paplant így itt hagyni… – a legmesszebb menőkig vért kíván.
Már vonul is kifelé a Puskás Ferenc Stadion öltözőjéből a kaszával-kapával-botmixerrel-felmosó ronggyal, laptoppal, harisnyatartóval, japán golyócskákkal felszerelt asszonyhad, pedáns rendben, egyszerre lépve, szalonképtelen rigmusokat üvöltve – karjukon csecsemő, bernáthegyi, kötényük alatt vasveret, szívükben láng (vagy kötényük alatt láng, szívükben vasveret), erszényükben fűtésszámla. Megdöbbennének az első sor előtt guggoló fotósok, nem? Hé, hát ezek? Jöttek, mert most aztán elégtételt vesznek. Fel is sorakoznak, el is énekli nekik a Himnuszt Adrian Mutu egy szál gatyában, aztán kigyúlnak a fények, megnémul még a csend is, és ott áll 11 nő. Szemben azzal a plusz-mínusz 25 ezer debreceni férfival. És ettől végleg elbénázottá válik az egész. Tényleg ott vannak. Mind. Várakoznak. És legkevésbé minket akarnak látni. Hát ne zavarjuk a kilátást!
A női népnemzeti 11 hazavonul, szégyenletes manőverrel leparkol, felviszi a gyereket, nem szól. Megnézi a teljesen illegálisan letöltött sorozatot, töményben, úgy a legjobb. Háttérzajnak bekapcsolja a focit, de nem néz oda. Aztán ha ringatózni kezd a piros-fehér paca a képernyőn, mégis örül. Mert jó valamit nagyon szeretni. A többi csak ide illő nyafogás.
Bereczki-Csák Helga
csak.helga@civishir.hu
