Isten a fiókban

Egyáltalán nem is akart kopogni; váltott lábbal rugdosta az esetlenül lakkozott tölgyfát. Hogy lehet valakinek ennyire egységes a figyelme? Hogy lehet aprócska rést sem hagyni a véletlennek? Kicsiny eshetőség nélkül, szigorúan élni, csukni azt az átkozott ajtót minden egyes belépés után. Kizárni a szokatlant, ami esetleg megtörténhetne vele. Ismerte jól: idegesen vakart egy pontot az állán (mindig ugyanazt), amikor kinézőben volt valami előre be nem kalkulált dolog. Nem pirult el, nem koccantak össze a térdei, csak véresre kaparászta a bőrét, ami sokáig sebes maradt. Kifogástalanul léteztek egymás mellett: a tükörtojás és lebbencsleves szagú kis élete és ő. Nem akart ő fényleni, igazából világítani sem (ott vannak arra a géniuszok), sőt igazából azt szerette volna, ha beolvadhat a küszöb barnájába mindahányszor, amikor valaki észre akarta venni, hogy él.

De az ajtónállónak semmi nem szegte kedvét. Pedig unta már a műsort. Minden alkalommal ugyanaz. Ráadásul valami hülye pihe birizgálta a hátát a pulóvere belsejében, meg egyébként is: csengő csak az alvilág kapuján nincs. Minden valamire való lakás bejáratánál, minden valamire való gazda portája előtt van. Kivéve ezt itt. Azaz azt ott bent. Fejből mondta a forgatókönyvet: húsz perc-fél óra rugdosás, mire megnyekken a házban legalább egy parkettadarab, jelezve, hogy hallja már, aztán mímelt lassúsággal ránehezedik a kilincsre, és néz egy nagyot. Mindig ez van.

Most azonban eltelt egy szűk óra is, mire kinyitotta az ajtót. Nyilvánvalóan azt hazudja majd, hogy aludt.
– Éppen ideje volt, kezdett kifutni a vér a nagylábujjamból – méltatlankodott az ajtónálló.
– Bocsánat, ismerjük egymást? – kérdezte Júdás.
– Hát, ööö, találkoztunk. De megbocsátok.
– Kit keres?
– Inkább mit.
– Mit keres?
– Válaszokat.
– Merthogy?
– Kérdezni jöttem.
– Tőlem?
– Ó, nem, ettől az egy szál barkától itt a kredencen – mutatott a sarokban álló bútorra, majd, mint akit leforráztak: – Hogy mi? Barka? Decemberben? Ember, maga kissé nem normális. Fenyő, tudja, karácsony meg ilyesmi. 
– Ugyan! Nem érdekel. Úgyhogy inkább kérdezzen, mielőbb végezzünk, fogytán a mára szánt erőm. 
– Mivel töltötte az éjszakát? – kérdezte az ajtónálló 
– Ne hozzon zavarba – s már emelte is kezét az állához.. 
– No, csak sorolja! 
– Nem alszom éjjel. Hallom, ahogy dobog a szívem. A fülemben hallom. 
– A régi nóta? 
– Az. Nem hagy nyugodni. Kétezer éve minden naplemente után eljön, beül a fülembe, és elhiteti velem, hogy a szívem mondja-mormolja, pedig ő az. 
– És mit mond? 
– Amit akkor: …és egy közületek ördög, és egy közületek ördög, és egy közületek ördög. 
– Ezen mit csodálkozik? Elárulta aprópénzért. Inkább számlált volna homokot a sivatagban, maga barom! Hiszen bízott magában! 
– Az a büntetésem, hogy élnem kell. Itt, egy belvárosi lyukban, remény és feloldozás nélkül. Bármerre fordítom a fejem..., ez a december, gyűlölöm. De nézze, nézze csak, a kredenc második fiókja, ott, ott. Még sosem mertem kinyitni. Szenteste megteszem. Az lesz az utolsó választásom. Azt mondta. Én döntöm el.

Az angyal magára hagyta. Tudott mindent, amit akart. Hogy mindannyiunknak alapvetően két választása van. Ha nem a bölcső, akkor a szemfedő. 





Bereczki-Csák Helga
csak.helga@civishir.hu