Innen el?

Pedig van itt minden. Betelepülő multik, kitelepülő állásbörzék – a kettő között pedig fékevesztett nyomor. Marad anyu szoknyája és a nyomtatóba vetett hit, hogy a százhetedik önéletrajzot is ugyanolyan színben köpi ki. Valami menthetetlenül megváltozott az utóbbi 10 évben. Aki végzett, állást keresett, beállt dolgozni – három hónap alatt lezajlott minden. Ha nem vált be, merhetett mocorogni: a váltás nem az egzisztenciális öngyilkosság, hanem a bátorság jele volt.

Pedig azt mondják, munka most is lenne, csak épp a diákvágyakkal egy ülésben elszálltak a piaci igények is. És bár a nyelvismeret ordító hiánya ellen lehet tenni (kell is), három év szakmai tapasztalatot nemigen csomagolnak ma sem senkinek a tarisznyája mellé. E két állandó rémen túl azonban elég egyszerű a kép: a munkáltatónak most pont nem az kell, amiből kismillió van. Éppen ezért bármit kérhet a 3 ezer 600 forintos erkölcsi bizonyítványtól, a saját autón és az ingyen túlórán át a csillagos égig, mert olyan, mint a gyerek a moziban: ha csak ropi kapható, jöhet, de ha más is, akkor elkezd válogatni.

Hogy mi történt? Kinyírta magát az oktatási rendszer, aminek – kár lenne rákenni – nem sok köze van a válsághoz. Nem kell ahhoz makrogazdaságot elemezni, hogy feltűnjön (hosszú évekkel ezelőtt) úgy programozták az iskolákból most kieső létszámot, hogy a frissen végzetteknek a saját eszük vagy egy kis segítség révén ma már csak minimális hányada vágódik be valahova (többnyire a munkaköréhez mérten túlképzetten), a többi mehet sorszámot húzni a munkaügyi központba. Bemegy, húz, regisztrál, jelentkezik, szégyenkezik, s mikor már fél éve nem történik semmi, és van benne elég erő, elmegy külföldre.

Olyan hullámokban dobbantanak a fiatalok, hogy a méreteket illetően akaratlanul is felrémlik 1956. (Ha ez nem politikai üldöztetés, akkor mi…?) Csodára egyik se számít: nem szerencsevadászok kelnek útra, hanem csalódott pályakezdők, munkanélküliek. Tudják, hogy mosogatni, csomagolni, takarítani fognak, utaznak napi 2 órát a munakhelyükig. Holott képzettségük alapján egy irodában vagy egy laboratóriumban is ülhetnének, termelhetnének itthon, hozhatnák a hasznot. Haza. De elmennek, mert itt nem lehet megélni – aztán az egy évből kettő lesz, a kettőből öt. A többségnek a családtervezés természetesen vendégmunkásként meg sem fordul a fejében, tehát gyűjtögetnek, várnak és közvetlen közelről látják, hogy az időt nem lehet betörni.

Nyomorultul el van rontva az egész, azaz rövid távon lehetetlen megoldani a problémát. Ám ha hamar felállna egy olyan itthontartó koncepció, ami ténylegesen elküldi nyugdíjba a nyugdíjasokat – a pultba vendéglátóst követel, és nem fizikatanárt enged, mert tudja, hogy annak az iskolában a helye –, felméri, elemzi a munkaerőpiacot, sőt tendenciákat lő be a jövőre nézve, amihez hozzá igazítja az oktatási rendszert, akkor esetleg olyan londoni járatot is ünnepelhetnénk valamelyik távoli debreceni nyárban, ami csak hazafelé hozza a mieinket.

Bereczki-Csák Helga
csak.helga@civishir.hu