Hogy mi a mi bajunk
Ha megpróbáljuk visszaidézni, mely időkben volt a legnehezebb élni Magyarországon, nem gazdaságilag, hanem evolúciós szinten – emberként, akkor a világháborúk testi-lelki gyötrelmein, az identitásbeli, anyanyelvi kifosztáson, a kommunizmus kegyetlen sablonjain javában túltesz a ma. Ma nagyon nehéz élni! Az emberek száján ömlik ki a panasz és az a hígtrágya, amit napi szinten siránkozásként termelnek, szépen belefolyik a közmunkások fényezte árokba, mígnem felszívja azt az anyaföld, majd nő a helyén golgotavirág vagy új magyar fájdalom szobra. Elég strapás, ráadásul drága hobbi. Mert akár dolgozni is lehetne helyette.
A panaszkodás a 2000-es évek tífusza. Eddig a rossz higiéné miatt fertőzött, és nem is sok változott mondjuk a harmincéves háború óta, csak annyi, hogy napjainkban a mentálhigiéné a táptalaj. Vagyis ami eddig a szaros fenék volt, az ma a szaros agy. Hogy hogyan jutottunk idáig, annak neki lehetne ülni, aztán állíthatnánk is tornasorba az olyan dühből fújt léggömböket, mint történelmi űzöttség, kirekesztettség, néplélek, sarc és minimálbér, azért a végén mégis kiderülne, hogy ennek az aktuális ragálynak elég kevés köze van Kádárhoz, Orbánhoz, de még Gyurcsányhoz is. Sírni nagyon komoly eszköztárral rendelkező népszokás lett. Főnökök, hétfők, belvíz miatt, mindegy.
Nem, Magyarországon élni ma valóban nem könnyű, de az emberek fejében komoly baj van. Csak néhány példa.
Hatalmas erőforrások vesznek oda azzal, hogy a múltunkat sikáljuk. Tesszük-vesszük a régi dolgainkat, hánykolódunk letűnt időkben. Ott élünk benne 1985-ben, meg 1960-ban, leragadtunk a 3,60-as kenyér fölötti nosztalgiánál. Hát milyen jó volt, mikor három hét alatt ért egy levél Amerikába, tényleg. És a SZOT-üdülés Szoboszlón, mikor volt sárga gumipapucs a boltban, meg sárga, esetleg sárga; és kétféle péksütemény, hát az is de jó volt. És forgolódunk, mint valami érzelmi brachioszaurusz, hogy akkor most az a régi szerelem és a meg nem adott kölcsön és a ház fele és az ezüst eszcájg hova lett… Ebbe be lehet csavarodni.
Na és az önámítás. Amíg – magamat is beleértve – döntjük magunkba a kávét és rozskennyérel esszük a tepertőt, felülünk a legtöbb reklámnak és hisszük, hogy világjáró körutat, tabletet, öt nyelven beszélő szobalányt lehet nyerni internetes megosztással vagy a tévé képernyőjén át meggyógyítják az isiászunkat, addig olyan hülyék vagyunk, hogy zoo-csemegének se vennének be az állatkertbe. A technológia fejlődésével azonos ütemben zsugorodik a nép agya: annyi a csodaváró, mint még soha.
Na és a valaki segíthetne rajtam, mert rajtam nem segít senki. Azért ez az önsajnálat elég kényelmes módja: szájat tátani nem nagy kunszt. Ettől az is kreatívabb, ha elégiába foglalja bárki a bánatát.
Na és a kevés gyönyörködés. Drága a kultúra, egy valamire való könyv is az, de aki a tudatát nem etetni rendszeresen értékkel, abból megkeseredett árnyék vagy névtelen kommentelő lesz.
Na és a hála. Arról végképp leszoktunk.
Ahogy mindenki felelős a saját életéért, úgy a saját boldogulásáért is! Le kell arról szokni, hogy a nyomorunkat rákenjük egy érára, egy helyszínre, egy felülről jött döntésre, bármilyen személyre. Ugyanakkor pletykákra hederíteni, mások szája íze szerinti életre törekedni megbocsáthatatlan időpocsékolás. Ide raktak le, itt kell megküzdeni. Erőn felül is. Lehetett volna másképp? Biztos. Élhetnénk Toszkánában, számolhatnánk a katicabogarakat napestig, napnyugta után meg a milliókat, miközben csillog a kezünkben a rozé a kandalló fényénél, de élhetnénk nepáli rizsföldön is, élethosszig mezítláb, nem? Bárhol vagyunk, haladni csak egészséges lélekkel lehet. Anélkül, hogy rutinnal mérgeznénk másokat balsorsunk elsőre is unalmas részleteivel. Panaszkodás közben kisurran az élet a hátsó ajtón. Azé is, aki hallgatja.
Akinek nem tetszik az, ami jutott, esetleg emelje fel a valagát. Nincs mindig esélyünk. De lehet keresni. Aki meg lusta, álljon tovább a küszöbön, és várjon. Hátha egyszer szembejön önmaga. Egy elszántabb, praktikusabb és csendesebb kiadásban.
