Gyurta Dániel és az aggódó lelkész

Ej, ej, van miről beszélgetnünk! Gyurta Dániel világcsúcsot úszva szerzett olimpiai bajnoki címet a londoni olimpián, augusztus első napján. Azt az örömöt, amit ez a magyaroknak jelentett, lehetetlen körbeírni. Ezen a csillagos estén az is vízimádó lett, aki fürdeni is utál, aki az úszást még csak adósságban próbálta. Bárki kinyitotta másnap a Facebookját, fél méter görgetés alatt legalább tízszer láthatta ennek a tökéletes testű, tűz-vér fiúnak az arcát, amint ott kukucskál kifelé a rajtkő alól, és az van az arcára írva, hogy ezt nem magamnak, nem anyámnak-apámnak, ezt nektek csináltam. Nekünk erre a hevületre, erre az őszinte, félreérthetetlen üzenetre igen nagy szükségünk van. Máskor is, de manapság főleg! A magyarok ezekkel az elszánt sportolókkal a soha valóra nem vált álmaikat küldték Londonba – mindegyiket, az elmaradt öleléstől, a meg nem kapott pisilős babától a kabrióig.

Abban, hogy Gyurta Danit azon az estén istennek neveztük, fikarcnyi tiszteletlenség sincs a feljebbvalóval szemben. Dani egyértelműen nem jár a vízen, nem állítja fel a bénát és nem váltja meg senki bűneit. Halandó ember, rendkívüli teljesítménnyel, amit elismerünk, ami előtt fejet hajtunk, ami megmelenget megannyi elgyötört szívet és hazafit. Ha ez a terminológia sérti a keresztényeket – márpedig a lelkész sorai szerint sérti –, akkor nem mindegyiket, mert mi, a Cívishír szerkesztőségének döntő hányada is hozzájuk tartozunk. Ha nem is vagyunk mintahívők, nagyon is hiszünk a szüleink által átadott értékekben, a formában: templomban tettünk házassági fogadalmat, megkereszteltek minket, mi is a gyerekeinket. Az enyém este imát mond: Én istenem, jó istenem, lecsukódik már a szemem, majd azok felsorolásával folytatja, akikre vigyázni kéne, akikkel holnap is találkozni szeretne – ezek között ma még a környék összes kutyája (név szerint) ugyanúgy ott van, mint az unokatestvérei…

Nézzünk egy kicsit körül, hallgatózzunk, mielőtt a szánk jár! Ha az isten szó mindannyiszor kiverné a biztosítékot, fény nélkül maradna a világ. Viszont aki nem szitkozódásra használja, alázza, nyúzza és nyűvi, az ezzel a szóval remél és felemel. Hát nem szép?

Ha Isten mindenhol ott van – a nyelvtan könyvben, a kollektív szóhasználatban – akkor fogadjuk el, hogy néha a medencébe is bemászik. Megmutatkozik. Látva látszik. Nem egy úszóban, hanem az isteni adományban, amit az úszó kapott. Akár tálentumnak, kincsnek, kegynek, erőnek, akár alázatnak hívjuk.

Éljünk békében legalább a saját sikereinkkel! Ha dicsérni lehet, akkor dicsérjünk! Ez nem dogmatikai és szóhasználati kérdés. Emberi.

Gyurta Dani nevét pedig senki ne vegye hiába a szájára!

Bereczki-Csák Helga
csak.helga@civishir.hu