Hirdetés

Hirdetés

D-vitamin: a bébiblog

civishir.hu

2009.10.04. 20:52

D-vitamin: a bébiblog

Néhány hete észrevettem, Dórának ez a bizalomból épített, fekete-fehérrel-kékkel soha le nem írható öt perc azzá vált, ami most az egész élete: játékká.

Hirdetés

Hirdetés

Elválunk (2009. október 4.)

Annyira fogyatkozott az anyai táplálás napi száma, amennyiből már nincs visszafelé út: egyre. Dóra reggel 6-kor szopik, aztán felnőttes ízeket kóstol. Tehéntejet nem kap, minden mást igen. Óvatosan, változatosan, de igen. És mindent, amit ez a Föld adhat az etetőszéknek, Dóra továbbra is szeret azóta, hogy éppen öt hónapja nézett először farkasszemet az almareszelékkel. Ahogy bekommandózott konyhánkba a répa, a cékla, a csirkemell, a botmixer, a békás kistányér, minden újabb szereplő lassan-lassan kiszorított egy szopást. A 24 óra alatti tízszeri anyatejes táplálásból így mára egy árva alkalom maradt. Nem azért, mert nem termelődik elég, nem azért, mert anya már nem akar, nem azért, mert a babája nem akar. Azért, mert Dóra nagylány lett. Másra is vágyik. Többre: jobbára az egész világ megismerésére, ami ugyan anyával kezdődik, de a csillagokig ér. Ez a rend. Tudom, itt ugrálnak a küszöbön az ágálló ellenségek, mégis azt mondom: e kilenc hónap alatt kialakult köztünk az a kötelék, amitől simán és joggal lehülyézek mindenkit, aki mást állít. Továbbá ennek a gyereknek olyan immunrendszert adott a három évszaknyi „mellbőség” (és a zöldségpiac hozzátáplált vitamin szakosztálya), hogy Dóra a középkorban szemberöhögné a bubópestist is.

Ami azonban megmaradt, az fontos, és még nehezen engedem el... Mert reggel 6 óránál nincs ideálisabb állapot ketten lenni. Kölcsönösen álmos nyugalomban ragaszkodunk egymáshoz. Nem csenget a postás, nem veri az ablakot az autók zaja, apa még alszik, a vezetékekben kuksol a munka is. Egy hálózsákos, selyemhajú törpénél, aki kapaszkodik, bújik, motoszkálja le rólam a pizsama felsőjét, ugyan mi lehet nagyobb öröm? 

Egy idő óta viszont Dóra érthetően a tudtomra adta, ő inkább már csak játszik. Evés közben fúj, dörmög, harap a két fogával, amin én felszisszenek - ezen nevet. Aztán mégis eszik, de mégse. Csámcsog, viháncol, szédületes arcokat vág, szórakoztat. Folyton kérdezem: elég volt? Nem kérsz többet? Ennyi volt? Már jól is laktál? Nem éhség ez, anyakontroll. Hogy otthon aludtam-e, képes vagyok-e újra meg újra feltápászkodni az ágyból, hogy jövök-e. Jövök. Ma pedig.... ma reggel...: Dóra elköszönt. Cuppogott pár másodpercig, majd szembenézett a mellemmel és integetett neki.

Most nem tudom, mi lesz. Talán majd apa megy be Dórához anya helyett. Apa szelíden elmondja. S Dóra megérti. Hogy vége. Elválás sosem volt még ilyen nehéz. Valamennyi év valamennyi elhagyott szerelmétől ezúton kérek bocsánatot. E percben tényleg semmivé váltak.

Szóljon hozzá!

Hirdetés

Hirdetés

.