A penge
Kevés cigányt ismerek; őket sem jól. Akiket valamennyire mégis, azok nyelvükben, szokásaikban, öltözködésükben, értékrendjükben, (egynémelyek) szellemi képességeikben már generációkkal korábban felzárkóztak a magyarokhoz. Vagy legalábbis megpróbáltak. Rögzült komplexusaik, levetkőzhetetlen külső jegyeik és bizonyos helyzetekben ösztönösen nyers megnyilvánulásaik emlékeztetnek csak (engem, magyart) arra, hogy cigánynak születtek. A népnyelv szerint ők a kivakaródzott cigányok. Nem kell szédült Európa Tanács, se ombudsman: egymás között szegregálnak. Kikérik maguknak, ha a mosdatlan, tyúktolvaj, ciginepper cigányhoz mérik őket. Ahogy a maguk cigánygyerekeit is igyekeznének, csak nem tudják távol tartani a bajt vonzó, keverő, családilag kódolt módon jövőtlen cigánygyerekektől. Be lehet ezt tudni annak, hogy szerencsém van. Több okból is. 1. Amiért kevés cigányt ismerek. 2. Hogy kizárólag ilyen cigányokat ismerek. 3. Amiért nekem nem lopták el a biciklimet, a telefonomat, a kutyámat, a cipőmet az ajtó elől (Még). 4. Hogy nem késelték meg senkimet. (Eddig). De számolni kell azzal is, hogy a sztereotípia nem sztereotípia, hanem kőkemény valóság, ami éppen rájuk, „rendes” cigányokra üt billogot.
Két esetre emlékszem. Egyszer egy cigányasszony pár szem meggyet szedett a fánk kerítésen kívülre lógó ágairól. Mikor anyám rászólt (nem nevezném konfliktusnak), mondta, hogy a gyerekeknek vinné, anyám biztatta, hogy akkor szedjen többet. Ez 20 éve volt. Mintha azóta a cigányság is más lenne. A magyarság is. A másik eset tanulságos tragédia. Cigány osztálytársam hiába mondta, hogy itt és ott fáj, leszerelte a doki, hogy ne szimuláljon. Aztán meghalt leukémiában. Az ő édesanyjánál áldozatkészebb, jobb, erősebb asszonyt keveset láttam magyarok között. Távol áll tőle a vörös rózsás rokolya, ahogy a jövendőmondás képessége is. Viszont azzal a súllyal kénytelen élni, hogy a cigányság (kvázi az „övéi”) nagy része igénytelen, ámde szapora, hazátlan ingyenélő, aki ide született, hát itt „alanyi jogon” jól el is tengődik (jobbára a magyarok pénzéből), míg él. Vagyis nem túl sokáig.
A megvilágosodáshoz kevés, a gyanúhoz azonban elegendő: egy ponton feltűnik, hogy az áldozatokról rendszerint elmondja a híradóban a rezzenéstelen arcú bemondó, ha cigány volt. Ugyanez egy elkövetőről sose derülne ki, ha nem látnánk a szemünkkel. Mert a rendőrségi beszámolók, jegyzőkönyvek vigyáznak a személyiségi jogokra, a vallási, faji hovatartozás nyilvánosságra hozatalára, hiszen az bélyeg lenne (ugyanez egy halottnak már édesmindegy). Raffael Sándorról se közölte még egyetlen hivatalos csatorna sem, hogy cigány vagy hogy cigánybűnöző. Pedig az. Hamarosan ki fog derülni az igazság: Marian Cozmát vélhetően ő szúrta halálra. Az eljárás során több kép is megdőlt bennem a cigányságról. Leginkább az, hogy összetartanak – bajban kiváltképp. Ám azok után, hogy a haverok mellett még az egykori szerelme is rá vallott... Mintha belülről bomlana a rendszer. Szorít Raffael ellen egy ország. Pedig nem magyart ölt, hanem románt. (Akik egyébként köztudottan nem országos barátaink. Vannak sérelmek, amik legfeljebb a sportpályán simulnak ki).
Raffael tette nem fajfüggő – tesz ilyet magyar is, cifrábbat is –, de komoly része van a vak verem ásásának folytatásában. Magyar és cigány, cigány és cigány között. Tehát minden létező eszközzel üldözendő. Egyre világosabban látszik ugyanis, hogy van egy réteg, amelyikkel nem lehet együtt élni. Addig kellene intézkedni, míg belénk nem szalad pár penge.
Bereczki-Csák Helga
csak.helga@civishir.hu
