A nagy debreceni doboz

Debrecen 650 érdekességet, különlegességet keres. Ennyi idő óta mezőváros e talpalatnyinak nagy, országláshoz kevés földtest. Gyűjt emlékei dobozába helyi ízt és fűszert. Formát öltött kultúrtörténetet. Akár testetlen szentséget. Most kellene, hogy előálljon egy 120 éves asszonyság a Sas utcáról a még heves tüzű Ady Endre gyűrött nyakkendőjével vagy egy elkötelezett vargadinasztia fia a cipőpasztás tégely fedelével. A kenőcsnek nem volt alkalma beszáradni – az éhség úr az undor felett.
Kell a bizonyosság, hogy ha a jövő a sokaság számára nem is több egy szeplős fenéknél, legalább múltunk volt. Büdös-borostás lókupecek emléke, színes tintákkal lejegyzett szentbeszédek, egyesüljetek! Helyzet van, lehet teremteni: elgondolni, mi az, amibe a kültelkekről városunk belseje felé haladva – ott, ahol már közeli a harangszó – nem botlunk meg, mégis feltűnik. Kő, fa, ember annak rendíthetetlen szolgálatában, hogy Brüsszelben, de Salgótarjánban is tudják, hol van Debrecen.
Lúdas Matyi ilyen szempontból superbrand. A legjobb védjegy. Lehetne ő mind a 650 kuriózum. Mert az utolsó szőrtüszőjében is debreceni Fazekas Mihály (akinek valamennyi rokonáról iskolát, de legalább utcát neveztek el a környéken) mezítlábas „fia” nem egy bicskával kikanyarított legenda az Alföldből, hanem igazságtétel. A korból, amikor a haragos nem feljelenteni ment, hanem mogyoróvesszőért a tornác elé (csípőset üt, de alig van hangja) – mikortól viszont mindezt súlyos testi sértésnek hívják, elborít mindent a papír és az ajánlott levél. Tehát Lúdas Matyi jó választás (alakjában benne a magyar színes film születése, fél Balmazújváros, egy egész Soós Imre), de ha álruhában visszatérne, tessék mellé kommunikációért felelős államtitkárt állítani, mert a szóhasználatában lesz valami, ami hasonlít a romlott lekvárok tetején ülő vastag, bolyhos, fehér penészhez. Szép és antik, csak nem értjük. Továbbá egy dolgot végképp el kell titkolni előtte, mielőtt betéved a Csokonai Színház azonos című daljátékának küszöbön álló ősbemutatójára. Méghozzá azt, hogy nagy formátumú, Lúdas Matyi mesekönyveket lehet kapni Debrecenben 300 forintért (egy gondolatnyi köze sincs a klasszikushoz), amiben Döbrögi a kidizájnolt Torgyán Józsefre hasonlít (bajusszal, még a pacal előtt). Éljen a Magyar Kultúra Napja!
S ha már helyi sajátosság, akkor a nagy debreceni dobozból a cívis öntudat se maradjon ki. Amit először is körbe kellene írni. Templomok kövének van olyan hidege fűtetlen téli estéken, amilyen a debreceni dac érintése. Fegyelmezett bezárkózás, odafordulásként jó érzékkel eladott oda nem fordulás, feszes tartás, néma verejtékezés, önnön fényükben fürdő arcok. Megénekelhetetlen titok. Talán ezért nem állhatta soha Ady e helyet. És épp ezért futott be itt (innen) egy gatyás paraszt, mert józan ésszel nagyobb eséllyel fel lehet fogni, hogy az önérvényesítéshez nem szükségszerű érteni és lekottázni a szférák zenéjét. Elég tenni a dolgunkat. Amire azért a kultúrkör nagyban predesztinál. Éppen ezért, ha a majdan Debrecenben tanácskozó EU-s agrárminiszterek kíváncsiak lesznek a nagy debreceni dobozra, inkább töltött káposztát tegyünk bele. Nem mintha lenéznénk olvasottságukat, műveltségüket, művészetüket, de például a pisilő kisfiúhoz képest Lúdas Matyi egy Terminátorba oltott, jóképű állatvédő aktivista.
Bereczki-Csák Helga
csak.helga@civishir.hu










