A buszsofőr

Elmélyülésemet csak az orvosok megkövetelte alvásminimummal és egy-két (publicisztikai szempontból kevésbé gyümölcsöző) napi szertartással szakítottam meg. A szellemi többletet gyakorlati praktikum is fényezte; a legnagyobb csúcsban sikerült látványosan lerobbannom a Nyíl utca kellős közepén, így több napig érthetően eddig még feltáratlan közegben, tömegesen közlekedtem.

Hát nem tudom. Ha én, teszem azt, orvos vagyok, és kihívnak egy beteghez, akinek tüdőgyulladása van, az-e a dolgom, hogy leüljek, és felolvassam neki a KSH jelentését a tüdőgyulladások, általában a betegségek örvendetes csökkenéséről, vagy az-e, hogy diagnózist készítsek, s ezzel gyógyítani próbáljam? Van-e egyáltalán időnk, hogy elmagyarázzam neki: betegsége atipikus, elhanyagolható százalék, elméletileg nem is létezik? Mondom, nem tudom miért pont ezen töprengtem az utasok fülsértő véleményeit túlhallgatva tarifákkal, menetrenddel, menedzsmenttel, stb. kapcsolatban, más fogalomrendszerben tébláboltunk, így nehéz, főleg nekem, aki Monique Couvet-ről is azt hittem, hogy savanykás asztali bor.

Félretéve a komolyságot és összevetve a korabeli anekdotákat a hétköznapok empirikus mutatóival, azt azért nyugodtan kijelenthetjük, hogy korunk groteszk, lermontovi hőse minden kétséget kizáróan a buszsofőr. Az autóbusz élére a vezetőt nem demokratikusan választja az utazók népes tábora, hanem kinevezi a helyi közlekedési vállalat, aztán ha valakinek baja van vele, jól odamondogathat neki, megrugdoshatja buszát, esetleg meglincseli. Ő a közlekedés ura.

Nyilvánvalóan nem vállalkoznék a mélyrétegek szociológiailag végzetes feltárására, hiszen a buszsofőr olyan sokféle lehet, mégis az utakon a helyi folklór három alaptípust tart számon: a szívderítően dilinyós, a keservesen beletörődőt, és a gátlástalanul rosszindulatút,(erre több terminus technicus is létezik).

A szívderítően dilinyós ritka drágakő. Vele öröm az utazás, akkor is, ha már tíz hónapja nyár van. Nem restell udvariasan beleköszönni a mikrofonba, fáradhatatlanul minden megállónál, mosolyt csalva a fésületlen, hónaljszagú utasok morc ábrázatára. Az elvetemültebbje még a következő megállók nevét sem mulasztja el idejében bemondani, helyet kér az elesetteknek, vicceket mesél az elveszett gyermekeknek, bókol a nőutasoknak, esetleg időjárást jelent, mesél arról mi történt reggel a város főbb közlekedési dugóiban, sőt, előfordul, hogy közvetíti a taxis és a villamosvezető bokszmeccsét, ami miatt a busz épp nem tud továbbmenni. Ennek a típusnak vannak legendás, a várostörténet mítoszaiban feltűnt alakjai. Ilyen volt a Lacika becenevű (nem biztos, hogy így hívták), a 2-es troli vezére, aki, mint jó apa, nevelte a kassai úti srácokat, meg jó temetős vicceket mesélt, mikor felszálltak a gyászolók a Köztemetőnél. Kevésbé vidám napjain, azzal viccelte meg a társaságot, hogy úgy tett, mint aki alszik, és ezzel többeknek megspórolta a reggeli kávét.

A keservesen beletörődő korántsem kommunikatív. Jól magára húzza a fülke ajtaját, közlésvágya időnként düh és bosszankodás alakjában ölt testet, ha valaki az ajtajának támaszkodik. Rádiózik, eszik, néha gondol a családdal, akkor emeli fel a hangját, ha kikiabál az ablakon egy-egy közlekedő féregnek. Unalmas és nehéz a munkája, meg nyomasztja a jelentéktelen környezet, ez van, Isten majmai lassan őrülnek. Utolsó körben már rendszerint ott áll a gyerek a fülkében, hátán iskolatáskával, arcán a biztos elhatározás boldog mosolyával, hogy ha nagy lesz, az apja nyomvonalát követi.

A gátlástalanul szemétláda a legdurvább típus. Kéjesen hajt bele minden egyes pocsolyába, nagy esőzések vagy éppen olvadás idején besározva a turkált ballonokat, nyugdíjasokat csalogat a járdaszéltől tíz méterre, hogy csak négykézláb tudjanak felmászni a lépcsőn, majd egy másodperc múltán csörgeti a hülye ajtócsengőt, nehogy a szívritmuszavarosok túléljék a beszállási pánikot.

Induláskor nagy gázt ad, hogy hamar összeszokjon a hátsó traktus, majd apró erős fékezések következnek, nehogy a kiszemelt helyre huppanjon a frissen operált utas. Nagy ívben elkerüli figyelmét éjszaka, a kihalt utcán busz után rohanók átkozódása.

Létezik még a felrobbanós típus, róla egyelőre – hacsak a múlt heti józsefvárosi esetet nem számítjuk – távoli országokból kapunk hírt, a mégoly közel Keletről. Szerencsétlen csillagzat alatt született, reggel még nem tudta, hogy esélye sincs. Posztumusz tüntetik ki, amiért az utolsó percekben sem hagyta cserben népét.

Szalmási Nimród