Az első nap Boros Gyuri nélkül

Úgy akartam kezdeni, hogy Boros Gyuri nem volt a barátom. Aztán eszembe ötlött, hogy Őze Lajos hasonlóan kezdte a megemlékezését Latinovits Zoltánról. Most már mindegy. Leírtam. Így marad.

Szóval Gyuri nem volt a barátom való igaz, mégis közel állt hozzám.

Tudtunk egymásról, de igazából akkor ismerkedtünk össze, amikor a Méhesi-Boros duó és persze Ölveti Laci a kezdő lépéseket tette. Az első, Naplóban megjelent kis cikket én írtam róluk úgy 1984 körül. Leültünk a Hungária étteremhez tartozó presszóba, hogy a kezdő újságíró megkérdezze a kezdő zenészeket. Gyuri persze egyből beleokoskodott az interjúba, én meg játszottam a profit. Hú, nagyon utáltuk akkor egymást.  Jártam a Napló szerkesztőségébe Bakó Endre nyakára, hogy megjelenjen a kis szösszenet. Megjelent. Gyurinak persze nem tetszett. Túl rövidnek ítélte. Pedig ha tudta volna, hogy abban az időben úgy kellett bekönyörögni a könnyű műfajt a lapba... Főleg egy olyan kezdőnek, mint én voltam húszévesen. Később valami nőügy tovább mélyítette köztünk a szakadékot. Az gondoltuk a másikról, hogy beképzelt, pökhendi pojáca. Legalábbis akkor én így gondoltam. Gyuri meg nyilván hasonlókat.

Akkor kezdett hiányozni, amikor disszidáltak. A többéves nyugati kaland után a Kossuth Klubban találkoztunk. Jött Várkonyi Attila fel a lépcsőn, és vigyorogva kérdezte: na, kik vannak itt? Bor volt a kezében. Sejtettem, hogy a Bujdosó-Ölveti-Boros brigád. Volt összeborulás! Egyszer csak azt vettem észre, kicsit már jóban is vagyunk. Egyre többször megmutatta a készülő dalait. Az írásait. Nagyon jól írt. Sőt. Kurva jól írt. Tulajdonképpen jobban írt, mint zenélt.

Amikor rákapott a bringára, már elég tűrhető volt a kapcsolatunk. Mindkettőnknek megvolt a kerékpárról alkotott saját filozófiája, de csak abban hasonlított, hogy guruljon. Elfogadtam, hogy ő azt a márkás kerót kedveli, hát legyen. Én beértem a névtelen, rozsdás, lúzer bickliveil is. Alföldön minek a sebességváltó?

Gyuri amúgy úriember módon biciklizett. Embert én még olyan testtartással nem láttam közlekedni. A kutyáját is úgy sétáltatta, mint egy gróf. Persze abból sem volt mindegy, milyen fajta. Sebaj, így szerettük. Aztán jött a hír, hogy súlyos beteg. Megdöbbentünk. Pércsi Sanyi szervezte a segélykoncertet. Aki tudott, segített. Vert helyzetből talpra, majd pár év múlva még színpadra is állt. Na jó, ült. De az akkor nagy dolog volt.

Konferáltam az Ölveti Blues Band jubileumi koncertjén. Gyuri úgy izgult, mint egy kisgyerek. Akkor nagyon boldognak láttam. Amikor kijött a könyve, úgy éreztem, sínen van a fiú. Reménykedtem, hogy teljesen felépül a betegségéből, és ismét jókat sétálunk az Egyetem sugárúton. Rajta a szokásos, vasalt, kék csíkos ing, mellette a kutyája… Ilyen már nem lesz. Sajnos nem lesz, Gyuri. Nem lesz semmi, csak egy emlékkoncert. Az is, ki tudja, mikor. Szia, Gyuri.  

Váradi Ferenc

---

IDE VÁG!

Ismert blueszenészét vesztette el Debrecen Elhunyt Boros György, a Pocsolyába léptem szerzője.

---