Debrecenben már szerdán péntek volt

Alapvető szabály minden fesztiválon: mindig az első napot húzzuk meg. Ez a „végre péntek” érzés. Már
szerdán. Ezért vette ki a szabadságát fél Debrecen, erre gyűjtöttük a locsolópénzt. Végre hozzánk
látogatnak el a sztárok, végre lakodalom van a mi utcánkban. Hivatalos vagyok oda én is. És valóban:
mindenki itt van. A pénztáros, a báros, az ügyvéd és az óvónő. A barátaid. A Campus idejére mindenki
leteszi a kötényt, és emberré válik. Vagy épp állattá. De erről majd később...

Tájoljuk be a szerdai napot valahol ott, amikor még napsütésben a kézfejre csattan a karszalag. Ez az édes bilincs, ami négy napra felszabadít. Az üdvözlőitalt a Parno Graszt kínálja tálcán a bejárat mellett lévő Egyetem tér színpadon. Az egyik legjobb koncert volt különben. Ők ismerik az egyszerű képletet: az emberek táncolni akarnak egy fesztiválon. 

Aztán kitárul a világ. Lehet csemegézni. Egy laza Android koncerten ringani, imbolyogni a Quimby-n. Az Unicum XXL-en a korlátba, a Soproni sátornál a slágerekbe lehet kapaszkodni. Nappal aludni, éjjel
pedig Péterfy Borin élni.

Maradjatok, gyerekek

És valóban: valahogy mindenki laza, mindenki táncol.

A tömeg egész egyszerűen átragasztja a jókedvet.

Leírhatatlanul sok inger, töménytelen impulzus mindenfelé. Egészen addig lehet élvezni, amíg bordán
könyököl egy tizennégy éves lány. Mert a hír bizony igaz, és lesújtó: szép számmal láthatunk tökrészeg
iskolásokat. Onnan lehet felismerni, hogy valaki kiskorú, hogy szalad. Mint a nyári gyerekek a Balaton-parton. Szeretném hinni, hogy csak az örömtől pörögnek ennyire, de a kilocsolt italom úgy csattan a
földön, mint az ő vacsorájuk a következő sarkon. Toleranciából be kell raktárazni.

Kritikus tömeg

Nem tisztem alábecsülni a szervezést, mert látszik benne a munka, de ezt a tömeget nem tudja kezelni a helyszín. A beléptetés alatt elfogy fél doboz cigi, de a belső dohányboltnál is várakozni kell majd. A pultnál ki lehet józanodni, mire sorra kerülsz, az ital meleg, a hűtők üresek. És amikor fizetni kell, kiderül, hogy nincs pénz a fesztiválkártyán. Tölteni kéne. Elszlalomozol az emberek közt a töltőpontig, mint egy autó egy szerpentinten. És ott is várakozás. Kritikus a tömeg és a tömeg is kritikus. Mert ne kelljen várni azon a napon, amire vártunk. Az sem segít, hogy diákmunkásokból áll a személyzet, akik igyekeznek ugyan, de még szokják, hogy melyik ajtó merre nyílik.

Meg tetszik majd köszönni, de íme néhány jótanács: fodrász előtt érdemes kiváltani a napi karszalagot,
bevásárolni cigiből, a pultnál egyből két kört kikérni, fél órával elmenni mosdóra azelőtt, hogy kellene, és belélegezni egy adag türelmet. Valamint nem szabad megfordulni senki után, mert elszalasztjuk azt,
ami előttünk áll.

A fesztivál tökéletesen alkalmas arra, hogy az ember kidobja a szemetet. Hogy a könnyeivel együtt
kitörölje a múltat. Újraindítani a gépezetet, feltöltődni, mert igazából a Campus egy tényleg alkalmas
esemény arra, hogy beszínezzük a szürke hétköznapokat.

Hajnal László