Életem legrosszabb napja. Vagy nem
Hogy egy férfi 50 éves korára hol tart, az leginkább azon múlik, ki és mi van mellette. Ha – tegyük fel – se a jó sors, se a tehetség, se az átütő lelki erő, se a szerelem nem simul a mellén, a derűlátás is nagy ívben el fogja kerüli, és hát az élet által elhagyott férfiak rettentő hamar elvesznek. Ezt a leépülést tétlenül végignézni legalább olyan drámai, mint átélni. Az Életem legrosszabb napja című mozi első tíz perce után az emberben feltör a vágy: de kitakarítaná azt a küllemében nyomorult, levegőtlenségében ijesztő lakást, ahol a főszereplő él! Mit kitakarítaná! Felgyújtaná!
Na, de ebben van a lényeg: a romlás díszleteibe ágyazott rögeszmékkel olyan páratlan atmoszférát termet a film, olyan feszültséget generál a lepattant ridegség, hogy az említett tíz perc elteltével nekilát vakon bízni a néző a folytatásban: ebből a penészből csak kifelé vezethet út.
András (Gelányi Imre), a nyomasztó apaképpel és silány emberi kötődésekkel megvert festő áll előttünk olyan művészi kvalitással, hogy a húsvéti tojás mázolását is csak felügyelettel lehetne rábízni. Ennyi egy embernek pont elég ahhoz, hogy megtörjön. Aztán ha még a nála jóval üdébb nője is elhagyja…, az kikövezett út a temető felé. Egzisztencia, bicepsz, hovatovább jövőkép híján András lassan láthatatlanná fakulna, ha valahol – poros szőnyegekkel, összetaposott kartondobozokkal eltakarva – nem élne benne a testi vágy.
Nem elhallgatva, hogy külső adottságaiban elég távol áll mondjuk bárkitől, akire azt mondanánk, ejha,
Gelányi Imre olyan megrázó erővel hozza a filmben a Férfit, hogy a mutatósabb színészekhez szokott nagyérdemű egy kicsit el is szégyelli magát a hatás miatt.
Kócos hajával, keresetlen nyegleségével, táskás szemeivel valamennyi snitt ígéret: meg tudja váltani a saját világát; igazi férfiként. Mert az Életem legrosszabb napja kifejezetten férfiakról és nőkről szól, és valamennyiük életközepéről.
Noha sose lehet tudni, hol az élet közepe, ugye, mert lehetett tegnap is, vagy tíz éve, 50 éves korára az emberrel javarészt megtörténnek a nagy dolgok: elballagnak a gyerekek, hanyatlani kezd a vérkép, kiadják a válási papírokat, vagy éppen ellebeg egy bármilyen házasság valamilyen ölén. De minimum van egy normális konyhája, abban meg egy kis élet: olykor vendégekkel, piruló hagyma gőzével. Andrásnak azonban ilyesmije nincs, csak megannyi baja, és egy hatvanon túli fizetőképes szeretője, majd egy álomlány-szolgáltatótól telefonon rendelt vigasza. Ezeket a karaktereket megformáló színésznők egy-egy vízi bivaly erejével ellenpontozzák a főszereplő elesettségét. Piroska, a szerető (Kókai Gabriella) és Carmen, a prostituált (Sőreghy Ágnes) ráadásul a világban fellelhető kétféle nő megtestesítője: az egyik elveszi a férfitól, amit akar, a másik pedig megadja a férfinak, amit az elvár tőle. Hogy egyik se az Isten lábát fogta meg ezzel a hozzáállással, az több mint gyanús, azonban Carmenben legalább felvillan a fejlődés lehetősége azáltal, hogy kimondja, szar az egész.
Az életem legrosszabb napjában az a legizgalmasabb, hogy első ránézésre csak az van benne, valójában azonban egy fikarcnyi túlzás nincs. Igenis léteznek lehetetlennek tűnő sorsok, és eltekintve annak csekély valószínűségétől, hogy az ábécé pénztárosnőjéről kiderül, farka van, a film minden pillanata lehet igaz.
Pólik József debreceni rendező azt, hogy mekkora a nők szerepe és felelőssége az életutakban, mit véthet életre szólóan egy rossz apa, és hogy egyre gyengébb férfiak között élünk, alig 2 millió forintból meséli el. Mindezt tarantinói humorral és magával ragadó képekkel.
Sokkal több se lett volna drága érte.
Bereczki-Csák Helga
Életem legrosszabb napja
Írta és rendezte: Pólik József
Operatőr: Molnár István
András – Gelányi Imre
Nóra – Mészáros Ibolya
Piroska – Kókai Gabriella
István – Marczin István Bence
Doki – Kelemen István
Irén – Orosz Csenge
Tibi – Szabó Elemér
Magda – Fóris Judit
Carmen – Sőreghy Ágnes
Sanyi – Nyitrai Illés
