Riasztás: hálakönnyek a debreceni nyomor mélyén

Mariannt nem találjuk a Szabó Kálmán utcán. Gyakran üldögél a templomnál lévő buszmegállóban, de most nincs ott. Ráfordulunk a Vécsey utcára, hátha feltűnik. – Megesik, hogy rossz napja van, olyankor kiabálva elszalad előlünk. Pszichés beteg – magyarázza Melinda a mellettem lévő ülésen, miközben fényképezek. Elég komolyan kell „szkennelnetek” – intek az elsuhanó fasor felé. Laci az anyósülésen hevesen bólogat, ez az egyik, amit az utcai szociális gondozóknak hamar meg kell tanulniuk, nyugtázza, az állandó figyelem. Megcsörren a mobilja. Riasztásunk van. Az István út végi OMV kútról hívják. Bár a délutános műszak pontos menetrenddel rendelkezik, amely alapján tizenegy helyszínt kellene felkeresni estig, a riasztás felülírja a tervet. Azonnal megyünk az István útra.

A töltőállomás vegyesbolt is egyben. Az emberünket a kasszánál találjuk, ott álldogál, ahol a vevők szendvicsezni, kávézni szoktak. Farmernadrágot, farmerkabátot, sárga sportcipőt viselő, ötvenöt körüli, valaha jóképű férfi, de most sincs annyira lerobbanva.
– Hogy hívják? Miben segíthetünk?
– József vagyok. Nincs hol aludnom, fázok, átázott a cipőm a hóban.
– Hajléktalan? Hol töltötte a tegnap éjszakát?
– Ott a pláza mellett…, a reformátusoknál.
– A Péterfia utcai éjszakai szálláson?
– Aha.
– József, bevisszük a Dobozira, ott kap száraz cipőt, zoknit. Azután átsétál szépen a Péterfia utcára, rendben? Nincs messze.
– Van húsom, ez itt, farhát, megfőzöm vacsorára.
– Honnan szerezte?
– Nálam… maradtak.
– Lopta?
– Hát… A boltban észrevették, de senkinek se szóltak. Azt mondták, főzzem, és egyem meg jó étvággyal.
– Tehát nem volt se rendőrség, se semmi?
– Nem.
– Az jó. Akkor jöjjön, Józsi!

Megszaporodó riasztások

Egy órával azelőtt, hogy a napi útvonal bejárására indultunk a mínusz öt fokban, Miklósiné Balogh Melinda gyorstalpalóját hallgattam a debreceni hajléktalanellátásét is felelős ReFoMix Kft. Dobozi utcai – nappeli melegedőként is funkcionáló – egészségügyi centrumában.  Apró szoba, sárgás fény, a falon várostérkép, a monitoron a megnyitott menetrend, papírok minden mennyiségben, gumicukor. Otthonos rendetlenség.

– A minisztériumi előírásokat szem előtt tartva tervezzük a hétfőtől péntekig bejárandó napi útvonalakat. Szorgos kollégáim márciusig elkészítették a menetrendet, amelyet persze módosítunk, ha szükséges. Hiszen újabb hajléktalanná vált emberek bukkanhatnak fel – vázolta az utcai szociális szolgálatok szakmai koordinátora. A mai délutános műszak számára tizenegy helyszínt fűztek fel, a sorrendiséget az észszerűség szabja meg. Az ügyfelek – ők így hívják az ellátottakat – számítanak rájuk. Ilyenkor, a novembertől április végéig tartó krízisidőszakban átlagosan kétnaponta rájuk néznek. Hogy hol találjuk meg őket? Fészerben, buszmegállóban, a bokor alján…

Megtudtam: az idei krízisidőszakban sokkal több riasztásuk van az előzőhöz képest (az akkori harminchéthez képest már most közel ötven). Ennek az az oka, hogy immár nemcsak telefonon lehet jelezni nekik, ha valaki fedél nélkül marad és segítségre szorul. Haladva a korral, már az interneten is küldhető üzenet, sőt, folyamatban van a mobilos applikáció létrehozása. A fiatal generációk a telefonálásától idegenkednek, de szöveges segítségkéréssel annál inkább élnek. Két gombnyomás az egész – ezért is ugrott meg a riasztások száma.  

– A jelzések olykor nem arról szólnak, hogy valaki az utcán bajban van. Inkább jóindulatú, aggódó üzenetek, amelyek alapján a bejelentőt már pusztán az adott személy hajléktalansága is felzaklatta annyira, hogy hozzánk forduljon. Velünk nem szoktak szórakozni, a riasztások valósak. Előfordul, hogy az ügyfelet már nem találjuk a jelzett helyszínen. Ugyanakkor a munkatársaim a cím alapján 99 százalékban előre beazonosítják, hogy kiről lehet szó, be tudjuk-e hozni valamelyik éjjeli menedékhelyre vagy elutasítást kapunk. Riasztás esetén mindig azonnal megyünk és készen állunk fizikai ellátásra, van nálunk pokróc, meleg tea, élelem – közölte.

Pocsai-Farkas Anikó, a „Dobozi” intézményvezetője hozzátette: 1997-ben kezdték; az országban talán másodikként indított utcai szolgálatot a ReFoMix. Azt még teajáratnak hívták, Debrecen öt pontján voltak jelen. Az ellátás öt-hat év alatt megyei hatáskörűvé nőtte ki magát, a zsíros kenyérre szalámi is került.

Zsigeri nyitottság

Felvetésemre, hogy biztos nagy a jövés-menés a szervezetben, a fejét rázta. – Nem nagyon. Néha sikerül Melindához hasonló gyöngyszemet találnunk, de alapvetően kevés a mozgás. Látva, hogy nem ezt a választ vártam, folytatta: – Ez egy nagyon jó munkahely. Abban az értelemben feltétlenül, hogy nem gépként vagyunk kezelve, nem lyukkártyán próbálnak minket keresztülhúzni. Mondhatod, teheted, hibázhatsz. Ha ne adja isten, el kell intézned valamit, „eredj, haladj, majd jössz”. Ez sokat jelent egy ilyen érzelmileg megterhelő munkahelyen. Nehéz emberek, mély sorsok: itt piszkosul hamar megtanulod, hogy merre húzódnak a valódi vektorok. Mi fontos ténylegesen, mi érték és mi nem az. Nálunk olyan dolgokat látsz, hogy az tanít… és dolgozni is megtanít.

– Aki innen elmegy, az általában a pörgést nem bírja – kapcsolódott vissza Miklósiné Balogh Melinda –, az információáramlás gigasebességű és gigamennyiségű. Miközben legyél képes alkalmazkodni az ügyfélhez. Zsigerből érezd, hogy éppen mire van szükség, válts tempót ösztönösen és soha, de soha ne legyél sznob. Mindig, mindenki előtt törekedj megőrizni az ügyfél emberi méltóságát.

S hogy kinek mi a siker?

Anikó számára az, ha a kolléga vigyorogva érkezik meg, önmagát adja, kimondja, amit gondol. Az ügyfeleknél: ha valaki szépen „megtapad”, vagyis nincs kedve visszamenni utcára és sikerül bevonni valamiféle foglalkoztatásba.
Az utcai koordinátorként dolgozó Kovács László már azt is sikerként könyveli el, ha az ellátandó ember egyáltalán szóba áll velük, elfogadja a teát. Még jobb, ha be tudják hozni a Dobozira vagy akkorát tudnak változtatni az életén, hogy nyer a városi szociálisbérlakás-pályázaton.

– Az utcán a kis sikereket kell nézni. A legapróbb dolgoknak örülni. Ha szól hozzánk, ha elfogadja, amit viszünk. Ha megmutatja a maga vackát, úgy értem, beljebb enged a magánszférájába. Ha elkezd megnyílni – fogalmazott Melinda.

Később, már autózás közben egy minapi kis, de annál konkrétabb sikerről is beszélt. A lényeg, hogy amikor látták, milyen kemény hideg jön a hóval együtt, megkeresték azt a két férfit, akik egy erdős területen, egy szakadt sátorban laknak egy kis kutyával. Odaérkezve kiderült, a sátorszövet tovább bomlott, máris elázott mindenük. Mivel nagyon ragaszkodnak az állathoz, az életveszély tudatában sem akartak bemenni a Dobozira (négylábút nem szabad bevinni). A ReFoMix munkatársai végül egy külsős vállalkozó felajánlásának köszönhetően meggyőzhették a párost. A jótevő ugyanis vállalta a kutya biztonságos elhelyezését, így a páros beadta a derekát. Az egyik férfi súlyos alkoholista. Ennek ellenére az utolsó forintjaikból annyi tápot vásároltak a kutyájuknak, amennyit csak tudtak. Ha jön a tavasz, nem lesz akadálya annak, hogy újra együtt legyen a hármas.

A ReFoMix novembertől március végéig egész Hajdú-Bihar vármegyére kiterjedően működtet krízisautót. Bár hajléktalanok nem csak Debrecenben élnek, éjszakai szállások kizárólag ebben a városban működnek. Ez azt eredményezi, hogy más hajdú-bihari települések fedél nélkül maradt lakosi is Debrecenben kötnek ki. Hiszen ha valakit egy-egy riasztás alkalmával Debrecenbe hoznak, az általában nem tér vissza Hajdúböszörménybe, Derecskére stb. A vörös kód esetében más szociális intézményeknek is fogadnia kell a bajba jutottat. Hogy éppen hová kell vinni az illetőt, arról a nyíregyházi diszpécserszolgálatnál határoznak.

Farkastörvények és hálakönnyek

Persze az életben kevesebb a siker, mint a bosszúság. Utóbbit minél gyorsabban el kellene engedni, mert „ezerrel jön az információ” és az ügyfél mint egy gyermek, „azonnal leveszi, ha nem az ő problémája a fontos, hanem valami más” – mondták. A szándékos bántás ettől még marha rosszul bír esni, akkor is, amikor csak a tanúi ennek. – Télen beszűkül az élettér, ilyenkor sűrűbben belemarnak egymásba. Ez egy sajátos, leginkább a farkastörvények diktálta hierarchia, tehát általában a leggyengébbet, a legkiszolgáltatottabbat kezdik ki. Az intézményben élők különbnek tartják magukat az utcásoknál. „Miért hozzák be ezt a büdös embert?”, kérdik. Basszus, egy éve még te is ilyen büdös ember voltál – fortyan fel bennem az indulat – vallotta meg Anikó.

Ötvenkét év az átlagéletkor

Az utcai szociális szolgálat célja segítséget adni a túléléshez azoknak, akik valamilyen okból nem kérnek a hagyományos intézményi ellátásból. Kapcsolatteremtés, bizalomépítés, az egészségügyi és szociális szükségletek felismerése, a hozzáférés elősegítése: ezekben kell jól teljesíteni. A téli krízisidőszakban a szolgálat két műszakban dolgozik (8–16 és 14–22 óra között). Tavalyelőtt 124 emberrel álltak kapcsolatban, közülük néhányan csak átutazóban voltak vagy rövid ideig vették igénybe a szolgáltatást. Rendszeresen 102 ügyfelet láttak el, zömmel férfiakat (70). Az utcán élő nők szinte kivétel nélkül párkapcsolatban élnek, ha a családi állapotuk nem is mindig tisztázott. A férfiak többnyire elváltak. Az átlagéletkor mindkét nem esetében 52 év. A legtöbben szakmunkásképzőt végeztek, keresett szakmával rendelkeznek, mindenki befejezte az általános iskolát. A legtöbben palackvisszaváltásból próbálnak bevételhez jutni. Egészségi állapotuk minden egyes utcán töltött éjszakával tovább romlik. Rendszeresen kerülnek kórházba kihűléssel, fagyási sérülésekkel, súlyos napégéssel. Gyakoriak a szív- és érrendszeri, valamint tüdőbetegségek; az alkoholizmus mellett a pszichiátriai problémák súlyosbítják az életüket.

Melinda szerint kell egyfajta habitus, lelkület ahhoz, hogy hajléktalanokkal foglalkozzon az ember. – Mi vagyunk legalul. Ha az állampolgár kizuhan az általános ellátórendszerből, a családsegítő hálózatból, ha elfogy mögüle az összes támogató közeg, akkor pottyan le nálunk.
S ezek az ügyfelek nem nagyon simogatják meg az ember fejét, igaz? – próbáltam okoskodni.
– Ellenkezőleg – felelte László –, folyamatosan részünk van a köszönetben, a mosolyban. Akad, aki elsírja magát, hogy nem hagytuk kint. Vagy mert látogatjuk és meleg ételt viszünk, amikor tudunk. Ők is emberek: megáznak, rosszabb esetben összepisilik magukat. De az csak egy szag, amelyen túl lehet lépni.
– Azért azt tudod, hogy most tíz emberből mennyi értene veled egyet?
Félig bólint, tudja. De azon is túl lehet lépni.

Ratalics László