Repkedő műlábaktól a képzelet színházáig

Mi történik, amikor egy kórházi fertőzés véget vet az olimpiai álmoknak? Lehet-e elég jó, ha a szenvedélyes rádióst utoléri a kiégés és podcast műfajában talál vigasztalást? Osváth Richárdot és Mikos Ákost hallgattuk meg a márciusi TEDxDebrecenen, ahol az előadások az inspiráció, cselekvés, közösség „szentháromságában” szólították meg a közönséget.  

Osváth Richárd 9 évesen ismerkedett meg a vívással a szülővárosában, Szatmárnémetiben (ma Románia). A sportágat az első pillanattól imádta, 13 évesen országos bajnok, ekkor vette a fejébe, hogy olimpiai aranyat nyer, s ennek az időtálló sikernek a révén ő lesz a családjában az a „híres ember”, akiről a leszármazottak is büszkén mesélnek. Tizenkilenc évesen – már felnőtt válogatottként – megsérült a jobb térde, hatszor műtötték, mindegyik beavatkozás után reménykedett, de hiába, abba kellett hagynia. A bajt tetőzendő, 2008-ban ráesett  a térdére, kórházba került, ahol egy fertőzés következtében végleg elmerevedett – többé nem hajlott – a lába.

– Korábban testnevelő tanárként diplomáztam, de nem mertem tanítani, szégyelltem magamat, romokban hevert az életem. A pénzkereset érdekében eltanultam édesanyámtól a fodrász szakmát, de tudtam, hogy nem az én világom. Célok nélkül bolyongva éltem. Több hónapnyi önsajnálat után belém hasított: nem túlélnem, hanem élnem kell. Az interneten keresgélve találtam videókat kerekesszékes vívóversenyekről. Ez volt az első reménysugár – idézte fel. Richárd útja Budapestre, Beliczay Sándorhoz, Szekeres Pál olimpiai bronzérmes, háromszoros paralimpiai bajnok edzőjéhez vezetett, aki a fiatalembert felmérve annyit mondott, „nem vagy ügyetlen, el kellene kezdeni vívni”… Egészségi állapotát tekintve A-kategóriásnak nyilvánították, a B-be a gerincsérültek tartoznak.

– Az első, 2011-es olaszországi versenyemen megdöbbentő volt látni egyszerre 80-100 mozgássérült sportolót és megtapasztalni, hogy a problémám mennyire eltörpül másoké mellet. Szerettem volna nyerni, hittem, hogy az első helyen végzek, de hamar kiestem. Rá kellett jöjjek, ezek a sportolók még inkább győzni akarnak, hogy önmaguk és a világ előtt is bizonyítsák: igenis képesek nagy eredményekre! Az utolsó este nagy buli kerekedett a szállodai medencénknél, repkedtek a műlábak, mintha egy hollywoodi filmben lennénk… Ez hiányzott az életemből, ezek az emberek, akik nem siránkoznak azért, amit az élet rájuk mért, hanem így is élvezik az életet! – elevenítette fel az első verseny tanulságait.

Richárd első paralimpiája a londoni volt 2012-ben, a lehető legjobb felkészülés érdekében Budapestre költözött, a barátnője nagynénjénél kapott egy kis szobát. Onnan indult minden reggel dolgozni, majd délután háromtól este hétig edzett. A paralimpia három héttel az olimpia után kezdődik, az indulók egymás között mindig mondogatják is: „megvolt a főpróba, most már jöhetünk mi”! A magyar sportoló tőr egyéniben bronzérmet nyert, ami arannyal ért fel a számára; boldog emberként nyilatkozott, akinek „kilátástalan helyzetből sikerült felállni, és maradandót alkotni”.

Ezt követően viszont sokat változott az élete, a következő évben megkérte a barátnője kezét, 2015-ben megszületett a kisfiuk, Áron. A vívás hátrébb szorult a fontossági sorrendben, Richárd alig tudott érmes helyen végezni, kétségbe esett, hogy mi lesz vele a 2016-os riói paralimpián. Ehhez képest két ezüsttel tért haza, így, bár korábban úgy gondolta, ideje abbahagyni, a sikeren felbuzdulva a folytatás mellett döntött. 2018-ban Medárd, két évvel később Karolina jött a világra, három gyerek mellett nagyon hosszúak voltak az éjszakák…

– Valamelyik mindig ébren volt, így nem én voltam a legfittebb az edzéseken. Ennek ellenére magabiztosan utaztam el a tokiói paralimpiára. Kard egyéniben csak hetedik lettem, elvesztettem az önbizalmamat. Tőrben sem  éreztem a versenyt, az elődöntőbe jutásért 10-4-es hátrányban megálltam egy pillanatra és elmondtam egy imát. Sikerült visszakapaszkodni, 14-14-nél aztán átfutott rajtam minden. Nem lehet, hogy ennyi éven át a semmiért készültem, a vívásra, az edzőtáborokra szánt időt nem a gyerekekkel töltöttem… Ilyen szoros állásnál, megfigyeltem már, általában a pszichésen erősebb versenyző viszi be a döntő találatot. Ez akkor nekem sikerült, végül összejött egy ezüst – beszélt az akkori élményekről.

Osváth Richárd a paralimpia után költözött Debrecenbe, a szatmárnémeti nagyszülőkhöz közelebb; Párizsra már a DEAC versenyzőjeként készült fel Dávid László irányításával. Azt mondta, nem volt könnyű a kvalifikáció, motivációs problémákkal küzdött, elfáradt a tíz év alatt, amelyet az élvonalban küzdött végig. Mégis, ahogy közeledett a megmérettetés, úgy vált egyre lelkesebbé, ezúttal az izgalom nem hagyta aludni. Kardban kilencedik, tőrben ötödik lett.

– Furcsa érzés volt érem nélkül lejönni a pástról. Ám amikor a szurkolók közt megláttam a feleségem, a kislányom mosolyát, a fiaim büszke tekintetét, elmúlt minden szomorúság. Nemcsak a siker, a kudarc is motivál. Tovább küzdök az álmomért, hogy három év múlva éremmel térjek vissza Los Angelesből. Annyi minden lehet időtálló: egy hőstett, sporteredmények, akár egy gondolat. A gyerekeimet abban a szellemben nevelem, hogy ne mondják, „nem tudom megcsinálni”. Ilyenkor parasportolókról mutatok képeket, akik kezek nélkül íjászkodnak, pingpongoznak, úsznak. Bármilyen nehézséget hozzon az élet, ne adják fel, küzdjenek a vágyaikért! Ebben a világban, ahol a külsőségek annyira fontosak, meglehet, nem vagyunk tökéletesek. Sok heg van a testünkön, a lelkünkön, de ezek emlékeztetnek arra, hogy mennyit kibírtunk és arra is, hogy minden lehetséges – hangsúlyozta a paralimpikon.

Podcastok Debrecenből

Mikos Ákos a rádiós műsorvezetéstől a podcastkészítésig tartó útjáról beszélt a debreceni TEDx-en úgy, hogy „élete legnagyobb traumáját” egyszerre mesélje el ismeretek átadásával, szórakoztatva, inspirálóan.  – Gyerekként magyar és szlovák rádióadásokat próbáltam befogni, az antennát a radiátorrendszerünkre kötöttem, mert a vas jobban fogja a jeleket. A rádió előtti fotelt tűpontosan helyeztem el, hogy azonnal ugrani tudjak és kazettára vehessem, ha nekem kedves dal szólalt meg az éterben. Az abaúji faluban, ahol felnőttem, az egyetlen lehettem, aki azért sietett haza az iskolából, hogy élőben hallhassa a rádiókabarét. Vagy elalvás előtt a Bartók Rádiót, mert ott volt éjszakai műsorvezetés. Elképzeltem azt a valakit, aki ül egy szobában, csinál valamit, amivel összeköt saját magával, egy harmadikkal, egy századikkal. Ez a valaki, ez a valami, ez a valahol: ez a misztikumot jelentette nekem akkor – idézte fel.

Történt valami a mostban, mégsem a mostról szólt, a képzelet színházában voltunk és a hang erejét használtuk – öntötte szavakba a „varázslat” lényegét.

Ákos élete akkor pecsételődött meg végérvényesen, amikor nyíregyházi főiskolásként az intézmény gyakorló rádiójánál kapott lehetőséget. Éjjelei, nappalai műsorvezetéssel teltek, aminek eredményeként – a főiskola befejezése után – „szerelmes, elhivatott, szenvedélyes” rádiósként a legjobb helyi kereskedelmi adóhoz került. Lépcsőről lépcsőre haladva a két csúcs műfaj egyikét, a reggeli műsorvezetést sikerült meghódítania. Később ugyanezt csinálta Szegeden. Szerencsésnek, boldognak érezte magát, hogy jobb kedvre derítheti a hallgatóit.

– A nehezebb napokon, hiszen azok is voltak, arra emlékeztettem magamat, hogy én szeretem ezt. Végül kilenc évnyi, heti 6-7 napos rádiózás, megannyi színpados műsorvezetés, konferálás, esküvői ceremóniamesterkedés után elfogytam belül. Nem láttam más megoldást, mint az egészet magam mögött hagyni. Így jöttünk Debrecenbe, ahol óriási elánnal belekezdtem valami másba. Csakhogy elfelejtettem elgyászolni a rádiózást, aminek az lett a következménye, hogy idővel fel kellett tennem a kérdést magamnak: mi vagyok én a rádiózáson kívül?

A folytatásban Ákos elmondta: akkoriban kezdett el felfutni a podcast mint műfaj, ő pedig készen állt mind tudásban, mind lelkesedésben. A felmérések szerint podcastot három okból hallgatunk: az ismeretek átadása, a szórakoztatás, az inspiráció végett. – Ennél befogadóbb műfajt jelenleg nem tudok elképzelni. Természetesen jó, ha a rendelkezésre áll egy stúdió, de akár mobiltelefonnal is elkezdhető. A lényeg az üzenet és közben nincs akkora nyomás az algoritmusok folyamatos „etetése” miatt, mint a közösségi médiában. Akkor körülbelül száz magyar nyelvű podcast műsor volt, ma több mint ötszáz – hallhattuk tőle.

Mikos Ákos első lépésben közösséget szervezett az interneten, mára ezt a csoportot több mint ezren alkotják, podcastkészítők, akik kisebb-nagyobb intenzitás mellett beszélgethetnek a szenvedélyükről. Ő maga tanácsokkal, közvetve vagy közvetlenül több műsor indulásánál lehetett jelen. Számos emberrel találkozott, akik mindig is vágytak a rádiózásra, s amire addig nem volt lehetőség, végre megszülethetett. 

Ákos több műsorba belevágott: a járvány, a lezárások idején, 2020-ban az egyetemi könyvtárral indították a tudományos témákkal foglalkozó, ismereteket átadó AudMaxot. A feltámadó „mikrofonéhségéből” lett a Magnó, egy könnyűzenéket elemző szórakoztató műsor, majd következett a Löki Viktorral (Streets of Debrecen) közösen készített Debrecen Podcast. – Viktor tősgyökeres debreceniként, én „gyüttmentként” igyekszünk megtalálni a városban mindazt, ami szerethető. A visszajelzések azt mutatják, hogy a műsor egyaránt inspiráló annak, aki csak most költözött ide és annak is, aki régóta itt lakik. Az élő rádiózás, az, hogy én csináljam a varázslatot, mindennap hiányzik, álmodom is róla. De nem vagyok csalódott, mert ami most van, az elég jó. És néha az „elég jó” is elég jó – hangsúlyozta.

Ratalics László