„Minket nem szoktak megkérdezni”
– Olyan színházat szeretnénk, ahol a vezetők ismerik a társulat tagjait, emberileg és szakmailag is kíváncsiak arra, hogy ki hol és mifelé tart éppen – mondta a Cívishírnek adott interjújában Újhelyi Kinga. A Csokonai Nemzeti Színház Jászai Mari-díjas színművészét többek között az igazgatóváltás hátteréről, a társulat elvárásairól és arról is kérdeztük, hogy hogyan sikerül egyensúlyozni a színházi feladatok és az anyaság között.
Helyzet van a társulatnál, hiszen a színház új igazgatót keres. Mátyássy Szabolcs augusztus végén távozott, miközben a 2023 nyarán vele együtt érkező művészeti vezető, Szabó K. István szerződését egy évvel korábban ő maga bontotta fel. Miért nem lett sikeres a párosuk?
Újhelyi Kinga: Szerintem az bukott ki rövid egy év alatt, hogy emberileg nem tudnak dűlőre jutni egymással. Tudtommal ők korábban soha nem dolgoztak együtt. Hiába szimpatikus egymásnak két ember, hiába vallanak hasonló nézeteket az életről, a szakmáról, nem biztos, hogy mindez a gyakorlatban is működik.
A társulatot hogyan érintették ezek a konfliktusok?
Újhelyi Kinga: Nagyon rosszul. Különösen, hogy már rögtön az első évben sikereket értünk el. Például Tokai Andrea a Nincstelenekben nyújtott alakításáért elnyerte a legjobb női mellékszereplő díját a tavalyi Országos Színházi Találkozón, de említhetem a Dejan Projkovski rendezte Ördögöket is. Dosztojevszkijt színpadra vinni rendkívül nehéz, márpedig szerintem szakmailag az akkori évad egyik legkiemelkedőbb előadása volt. Borbély Szilárd Nincstelenek című előadása is nagyon erős produkció volt. Úgy tűnt, hogy jó irányban, széles úton, nemzetközi kitekintéssel indultunk el; tervben volt egy közép-európai fesztivál megvalósítása is. Nem szólt semmilyen szakmai érv ennek feladása mellett, nem mellékesen a tavaly nyári „szakításkor” Mátyássy Szabolcs többször nyilvánosan is kiemelte, mennyire jó színházi szakembernek tartja Szabó K. Istvánt.
A társulat ragaszkodott volna a művészeti vezetőhöz?
Újhelyi Kinga: A többség igen, de ekkor őt már egyébként nemcsak befogadta, hanem valamennyire ismerte is a debreceni közeg. Hiszen a korábbi években többször rendezett nálunk (Macskajáték, Titus Andronicus, Mintapinty, Gyászúton stb.). Annak örültünk volna a legjobban, ha ez a páros jól működik. Azonban már az elején érzékeltük azokat az apró kis szikrákat pattanni kettejük között, amelyek később villámokká alakultak. Láttuk, hogy ennek nem lesz jó vége. Próbáltuk őket a megegyezés felé terelni – nem sikerült. Egyikük hajlandó is lett volna, de a másik egyáltalán nem volt nyitott semmilyen kommunikációra, kompromisszumra. Majd 2024 nyarán döbbenten szembesültünk azzal, hogy már nincs közöttünk a szakmai irányt és színvonalat meghatározó ember… Talajt vesztettünk: ki jobban, ki kevésbé, de szétzuhantunk. Személy szerint nem nagyon láttam, hogy miként fogunk kikeveredni ebből. Némileg megnyugtatott, hogy a 2024/2025-ös szezont Szabó K. István még összerakta, s a felkért alkotók – Tompa Gábor kivételével – eljöttek és létrehozták az ígért előadásokat. Szabó K. tehát képes volt lenyelni a személyes sértettséget és bizonyítani a társulat iránti hűségét, elhivatottságát. Hiszen a szerződése felbontásakor bedobhatta volna a törölközőt azzal, hogy boldoguljon mindenki, ahogyan tud.
Milyen színházat szeretnének?
Újhelyi Kinga: A mi szakmánk iszonyatosan kiszolgáltatott. Minket nem szoktak megkérdezni. Egyetlen egyszer vetődött ez fel, akkor nagyon-nagyon jólesett: Vidnyánszky Attila szerette volna megtudni az első debreceni évében azt, hogy kiket hívnánk meg a színházi rendezők közül. Ennek lassan húsz éve. A helyzet azóta az, hogy kiszolgáló személyzetté válunk. A színház a gyár felé tart, termeljük hetente, kéthetente a darabokat, bemutatunk, végrehajtunk. Ha megkérdeznék a véleményünket, a válasz az lenne, hogy természetesen a közönség az első. Igaz, ennek az elvárásnak nem könnyű megfelelni, hiszen sokféle ízlést kell kiszolgálni, közben elérni a kitűzött nézőszámot és teljesíteni a különféle fenntartói követelményeket. De mi olyan színházat szeretnénk, ahol a vezetők ismerik a társulat tagjait, emberileg és szakmailag is kíváncsiak arra, hogy ki hol tart a szakmai fejlődésében. Foglalkozni, törődni kell a társulattal, időnként bemenni a próbákra. Figyelni, kérdezni, partnernek lenni egy flottul működő rendszerben.
Közel 20 éve van a színháznál, amelyet ez idő alatt igazgatott Vidnyánszky Attila, Ráckevei Anna és Gemza Péter is. Az ön számára melyikük a legfontosabb?
Újhelyi Kinga: Vidnyánszky Attila keze alatt váltam „nagykorú” színésszé. Szakmailag meghatározó az együtt töltött hét, különösen az első három-négy évad. Olyan karizmával, lendülettel érkezett Debrecenbe, hogy csak kapkodtam a fejem. Nagyon erős rendezői víziókkal rendelkezett és tudta úgy instruálni a színészeket, hogy hű maradjon a koncepciójához, de közben alkotói szabadságot is adjon, sőt elvárta tőlünk a kreativitást. Az ötleteinket aztán szépen hozzáfarigcsálta, csiszolgatta az előadáshoz, óvatosan terelgetve a társaságot. Nemcsak a jelenléte, a közös munka által tanultam sokat, hanem a neki köszönhető színes rendezői felhozatal révén is. Számos külföldi rendezővel dolgozhattunk együtt, sokfelé jártunk Európában, Párizstól a lengyelországi Torunig. Szakmai eszmecserékben, nemzetközi fúziókban vettünk részt, láttunk, tapasztaltunk, új ingerek értek. Akkoriban egyáltalán nem éreztük, hogy be vagyunk zárva egy „nagy sárga dobozba”, amit színháznak hívnak. Fontos megmutatni magunkat a mi kis régiónkban, de időnként tudni kell kilépni belőle a szellemi és szakmai frissesség érdekében.
Vidnyánszky Attila távozásával ez a korszak teljesen lezárult?
Újhelyi Kinga: Lecsengett, elhalt, nyilván a koronavírus-járvány ezt nem segítette. Ezért is örültünk annak, hogy Szabó K. István megpróbálta feléleszteni. Régebben több időnk volt az alkotásra és egymásra is. Ma dömpingszerűek az előadások, ami kissé abszurd helyzet. Nagyon sok energiát követel tőlünk, színésztől és műszaktól egyaránt. De az elmúlt két évtized alatt ha ez a fajta kötelék lazult is, Debrecenhez egyre szorosabb lett a kötődésem. Ezt bizonyítja a 2022-ben elnyert Kölcsey-ösztöndíj, a számos rendezvény, esemény, amelyen részt vehettem fellépőként, alkotóként. Sokat köszönhetek ennek a városnak és a lakóinak, az itt született barátságoknak. Folyamatosak a visszajelzések is, hogy számítanak rám, értékelik a munkámat. Ezért vagyok még mindig itt, és nem máshol. Szeretek itt élni, a családommal egyetemben.
A reggeli órákban kavargatjuk a kávét, a színészeknél „még korán van”. Azonban két tizenéves lány édesanyja is – a napokban megkezdődött a tanév.
Újhelyi Kinga: A nagyobb lányunk 14 éves gimnazista, őt már nem szükséges kísérgetni, ötödikes korától viszonylag önállóan jön-megy. Sokat járunk biciklivel, mondhatni, „biciklis család” vagyunk, de a kisebbet, a negyedik osztályos Veronikát még nem engedjük el egyedül. Szeptember első felében egyszerre négy produkcióra készül a társulat: színészek és táncosok közös előadása lesz a LÉT(ra), a Para még a COVID előtt futott, most felújítottuk, játsszuk a Portugál című tragikomédiát és Az üvegcipőt. Én ez utóbbiban alakítom Adélt, a próbafolyamat sűrű, intenzív, a szöveg sok, otthon is muszáj gyakorolni. A munkaidő általában délelőtt tíztől délután kettőig, majd este hattól tíz óráig tart. A kettő között hazaugrok ebédelni, pihenni egy picit, apróbb ügyeket elintézni. Persze előfordul, hogy az ember ezeket sem tudja megtenni, mert a köztes időben a varrodában kell megjelennie ruhapróbára, vagy egyéb okok miatt. Muszáj néha a privát időt is beáldozni, hiszen nem mindegy, hogyan állunk ki a színpadra. Márpedig mindig nekünk kell odaállni…
Elég feszítettnek tűnik. A színészek gyerekei tényleg a színházban nőnek fel?
Újhelyi Kinga: Igyekszem különválasztani a magánéletet a szakmától, ugyanakkor Manka lányom színházilag „fertőzött”. A tavaly játszott Oliver! című musicalben más fiatalokkal együtt ő is szerepelt. Én voltam a ludas, mert csak úgy lazán bedobtam neki a casting időpontját. Jó hangja van, a tánc is közel áll hozzá, a színház pedig jó móka lehet számára, gondoltam én. Végül elment a válogatásra, sikerrel járt, és nemcsak a próbákat, hanem az előadást is nagyon élvezte. Külön büszkeség, hogy minden nem ment a tanulás rovására, sőt! Biztosan nem fogom eltanácsolni a pályától, számomra az a lényeg, hogy szeresse azt, amit csinál. Egyébként focizik is a DVSC utánpótlásában, kapus, nagyon szereti a sportágat, a társaságot.
Mennyiben különbözik az ön kamaszkora a lányaiétól?
Újhelyi Kinga: Tizennégy évesen a Szilágy megyei faluról, Sarmaságról kerültem Nagyváradra. Pedagógus szüleimnek komoly elvárásai voltak velem szemben, kiskoromtól kezdve önállóságra tanítottak mind a hétköznapi életben, mind a tanulásban. A napközibe egyedül buszoztam el, persze nem lehetett eltévedni, de akkor is… A tizenkét évvel fiatalabb öcsémet sokat gondoztam, tanítottam, mert a szüleimnek hosszabb időre orvoshoz kellett menni a húgommal. A lányaimat annak szellemében nevelem, hogy nem tudhatjuk, hogy mit hoz a holnap. Manka már kivasalja a tanévnyitóra a fehér ingét, Veronika részt vesz a takarításban, felmos, port töröl, rendben tartja a szobáját. Már felfogják, hogy jó, ha rend és rendszer van az életükben.
A színház versenyképes marad a kütyüvilággal, az ingerfüggőséggel?
Újhelyi Kinga: Egyrészt a digitalizáció nálunk is megjelent a hi tech fény- és hangpultok, a díszletet kiváltó LED-falak, vetíthető fóliák révén. Magam nem annyira kedvelem az előadásokban, de ha van, olcsóbb és látványos. Másrészt a jó színház tényleg a valóság érzetét kelti az emberben; az erősségünk a személyesség, a közvetlen impulzus, amely sokkal átütőbb hatást képes kiváltani, mint a képernyő. Régi törekvésünk megnyerni a fiatalokat, ezért az iskolákba is viszünk előadásokat, hogy a srácok minél közvetlenebb módon tapasztalhassák meg az élményt. Mi a színház? Játék. Szerintem ebben megkapaszkodva érdemes lenne már óvodás kortól a játékos drámatanítás felé terelni a gyerekeket. Az elmagányosító, elsivárosító kütyüvilágra ez lehetne az egyik jó opció.
Nehéz döntést jelentett az anyaságot választani a még több szereplés lehetősége helyett?
Újhelyi Kinga: Elmúltam 30 éves, amikor ebbe a helyzetbe kerültem. A nagyváradi tanítóképző elvégzése után két éven át dolgoztam, mielőtt jelentkeztem a Marosvásárhelyi Egyetem színművész szakára, így 25-26 évesen indultam el a színészi pályán. A hivatásunk sajátos életmódot, időbeosztást követel, nehéz olyan párra találni, aki ezt megérti, tolerálja. Az üvegcipő próbáira négy hetünk volt a szeptember 26-i bemutató előtt. Ez azt vonja magával, hogy a párom kel hamarabb, ő készíti el a reggelit, viszi el a kisebbik lányunkat iskolába, délután ő megy érte (Mispál Attila rendezőről, dramaturgról van szó). Én is fenn vagyok, de mivel késő estig a színházban tartózkodom és az azzal járó izgatott állapot miatt csak éjfél után tudok elaludni, reggelente nem vagyok a legfrissebb. A délelőtti próbáig valahogyan össze kell szednem magamat. Attila igazi partnerem, segítőtársam a nap indításában. Ha nincs próbaidőszakom, akkor valamennyivel lazább a helyzet. De így is folyamatos logisztika az életünk.
2009-ben a Csokonai társulatával a Képzeletbeli operett című zenés színművet a világ egyik legjelentősebb színházában, a párizsi Odéonban is bemutathattuk. Öt estén át léphettünk fel ott, ahol Sarah Bernhardt vagy Louis de Funès játszott. Szintén eljutottunk az élő legenda, Ariane Mnouchkine színházába: a Cartouchérie egy régi gyufagyári telepen működik, Párizs külvárosában. Kiváltságos, varázslatos élmények voltak ezek. Mnouchkine esetében egy hihetetlenül karizmatikus, erős nőről, nemzetközi szinten is meghatározó színházcsinálóról beszélünk. Én akkoriban sokat bújtam a szakmai könyveket Peter Brooktól Tadeusz Kantoron át Anatolij Vasziljevig, nagyon vágytam odakerülni valamelyik külföldi társulathoz. Vacilláltam ezen, de közben azon is, hogy akkor hogyan lesz belőlem anya. Nagy családban nőttem fel: a közös karácsonyok, disznótorok, szüret, kukoricahántás életem meghatározó élményei. Nem vagyok hajlandó lemondani erről – végül így döntöttem. Úgy éreztem, hogy az anyaság megtapasztalása nélkül színészként is szegényebb leszek. Ez beigazolódott! Manka születése után Máriaként tértem vissza Szarka Tamás és a Ghymes azonos című, Vidnyánszky Attila által rendezett musicalében. Azt mondták a kollégáim, hogy családanyaként megváltozott, kiteljesedett a hangom, az előadásmódom. Természetesen elviselhetetlen momentumok is adódtak olyankor, amikor a színház miatt nem tudtam a gyerek mellett lenni. De többé tett az anyaság.
A bábjátékosban nyújtott alakítását a legjobb női mellékszereplőnek járó elismeréssel díjazták a 2025-ös Országos Színházi Találkozón. A darabban a koncentrációs táborból megmenekült Samuel Finkelbaumot nem lehet kimozdítani a tévhitéből, mely szerint a világháború még tart. Így továbbra is bujkál egy berlini panzióban. Balhitek és vad kényszerképzetek ma is befonnak, téveteg tajtékozásban éljük az életünket, csak mostanában ezt úgy mondják, hogy mindenki a maga buborékjéba van bezárva. A színház képes ebből kiszabadítani?
Újhelyi Kinga: Szerintem igen, hiszen a színház mindenkori feladata az útmutatás. Ha valaki éppen nem tud valamiből föltápászkodni és továbblépni, akkor a színház lehet útmutató, vagy gyógyír a gondolkodtatás révén. A drámák a görögök óta a traumáinkkal foglalkoznak mind egyéni, mind közösségi szinten. Tudom, hogy van egy közönségréteg, aki csak szórakozni szeret járni a színházba, mondván hogy „nem kell a dráma, a tragédia, hiszen amúgy is ömlik a médiából”. Ebben is van némi igazság, de a színháznak nem ez az elsődleges feladata.
Éppen Szabó K. Istvánnak volt egy jó mondása erről, aki „nem kikapcsolódási, hanem bekapcsolódási pontokat” vár a színháztól…
Újhelyi Kinga: Rengeteg szó esik a testünkkel való foglalkozásról, a különböző étrendekről, a diétákról, edzésmódszerekről. Csakhogy a lelkünket, a szellemünket is fejleszteni kellene, amelyhez a művészetekből meríthetjük a táplálékot. Ezt az ember nem kapja meg sem a boltban, sem az edzőteremben, sem a gyárban.
Ratalics László
