Istenélményéről hallgatták a debreceni hívek Eperjes Károlyt
Három évtizeddel ezelőtti istenélményéről is beszélt Eperjes Károly november 27-én a debreceni Szent Anna-székesegyházban. A római katolikus színművész szavait megelőzően Palánki Ferenc debrecen-nyíregyházi megyés püspök szentmisézett. Az egyházi vezető azzal vezette fel Eperjest, hogy a futball révén ismerkedtek meg a kilencvenes évek elején, amikor politikusok, újságírók, színészek, papok még focimeccseket vívtak egymás ellen. Éppen a cserepadon ültek egymás mellett, amit Palánki arra használt fel, hogy meginvitálja a vallásosságáról akkoriban is meg-megnyilatkozó színészt, kispapokkal beszélgetni. Később Eperjes tényleg elment Esztergomba egy vasárnap este, a találkozó is megtörtént egy vacsora keretében. Palánki Ferenc megjegyezte: Eperjesnek éppen azon a héten volt egy olyan istenélménye, amelynek még akkor is a hatása alatt volt. „Nem tudott nyugodtan megülni, fel-felpattant, arról beszélt, hogy az Isten őt mennyire szereti” – emlékezett vissza a megyés püspök.
A Kossuth- és Jászai Mari-díjas színész a hívek előtt felidézte: ő maga sokáig valójában csak „liberális keresztény” volt. – Az olyan, mint a szocialista vagy a nacionalista keresztény. Vagyis, akik úgy vannak vele, hogy bizonyos bűnöket elkövetünk, de majd meggyónjuk! Én is ilyen vasárnapi keresztény voltam – mondta.
Eperjes Károly ezt követően az igazság természetéről értekezett arra kifuttatva, hogy ma is elvállal negatív szerepeket, viszont csak abban az esetben, ha magát a művet igaznak tartja.
– A jelmondatom József Attila után, hogy „az igazat mondd, ne csak a valódit”. Az igazság ugyanis a valóság felett áll. A valóság, hogy születünk, élünk, meghalunk. Az igazság viszont az, hogy létezik az örök üdvösség és kárhozat. „Én vagyok az út, az igazság és az élet”, szól Jézus, nem véletlen, hogy az igazság helyén nem a valóság áll – fejtegette. Az igazság mellett a művészet is fontos fogalom a számára. Ennek megfejtésében Arisztotelészre hallgat, aki szerint, ha a cselekvésnek nincs önmagán túlmutató, természetfölötti célja, akkor az nem művészet, csak profán, azaz csupán valós. – Ha viszont van, akkor a a cselekvés szakrális, azaz igaz, jó, Isten dicsőségére, a lelkek üdvére való.
A színész több „istenélményt” is megélt, ezek közül arról beszélt részletesebben a székesegyházban, amely még 1994-ben történt meg vele. A világhírű orosz rendezővel, Anatolij Vasziljevvel dolgoztak együtt Dosztojevszkij: A nagybácsi álma című darabján a fővárosi Művész Színházban. Vasziljevről akkoriban az a hír járta, hogy négy éve tért meg – az alkoholizmusból. Eperjesnek – a gonosz Mozglijakovot alakítva – olyan társai voltak a főbb szerepekben, mint Törőcsik Mari, Udvaros Dorottya, Darvas Iván, Garas Dezső. Mégis rendkívül nehezen haladtak, Vasziljev tetszését nem nyerték el az olvasópróbák. „Maguk egy ezeréves keresztény állam?! Maguknak fogalmuk sincs a kereszténységről!”, vágta a csapat fejéhez nem egyszer a legenda. Az orosz azt sem értette, hogy a színészek miért olyan rapszodikusak a munkában. Az egyik ilyen kollektív számonkérés során Eperjes mellkasát forróság öntötte el, felállt és azt mondta: talán azért játszanak hol jól, hol rosszul, mert a magánéletükben sem tudnak különbséget tenni jó és rossz között, ezáltal a szerepeket is hol így, hol úgy játsszák.
– Leültem volna, de egy hang belül azt mondta, „Életedben először megvallottál. Ne ülj le!”. Kisvártatva mégis megtettem volna, az egész testem lángolt, a hang azonban megismételte: „Azt kértem, ne ülj le!”. Ekkor már biztos voltam abban, hogy belülről hallom. És mivel csak helyet foglaltam volna, harmadjára is megszólalt. A társulat csöndben figyelt, mire Vasziljev közölte, négy évvel korábban egy hasonló élmény húzta ki az alkoholizmusból – beszélte el a történteket Eperjes Károly.
Ratalics László
