Gőz József és a stresszmentes tananyag – VIDEÓ
Ha annak idején ilyen tanárom lett volna, lehet, hogy most biológus vagy kémikus lennék? Ezen gondolkoztam, miközben vele beszélgettem. Aztán persze gyorsan elhessegettem a gondolatot. Belőlem még ő sem tudta volna kihozni a mélyen szunnyadó érdeklődést a természettudományos tárgyak iránt. Az viszont biztos, hogy az óráin nem az ablakon kibámulva számoltam volna az utcán elhaladó autókat, és nem azon járt volna az eszem, hogy mi értelme ennek az egésznek, bárcsak vége lenne már. A Tóth Árpád Gimnázium biológia-kémia szakos tanárának órái egészen mások lehetnek. Erről győződtem meg, amikor az iskolában beszélgettünk, és erre bizonyíték az is, hogy saját egykori diákja jelölte a MOL Mester-M díjra, amellyel azoknak az áldozatkész tanároknak, edzőknek a munkáját ismerik el, akik ösztönzik a tehetséges gyerekeket a sport, a művészet és a tudomány területén, miközben szakmailag és emberileg is tanítványaik példaképei. Cívishír-interjú Gőz Józseffel a többi között a tanításról, az egymillió forinttal járó díjról, a futásról és arról, hogy szerinte mi a jó a gyerekeknek.
Cívishír: Hogy kezdődött?
Gőz József: A Kossuth Lajos Tudományegyetemen végeztem 1994-ben. Az első munkahelyem az Irinyi János Élelmiszeripari Szakközépiskola volt, majd visszamentem az egyetemre, és egy évig angol szakra jártam. Szakfordító és tolmács diplomát szereztem. Ezután a Hajdútejnél dolgoztam laborvezetőként, de rájöttem, hogy nem ez az én igazi világom. Hiányoztak a gyerekek, tanítani szerettem volna. A mindig megújuló közösségek, a diákok máig nagyon fontosak a számomra, állandóan inspirálnak arra, hogy ne elégedjek meg azzal, amit addig elértem. Két évig voltam a könnyűipari szakközépiskola tanára, és lassan 20 éve dolgozom a Tóth Árpád Gimnáziumban.
Cívishír: Az egyetemre eleve azért jelentkezett, hogy pedagógus legyen?
Gőz József: Tulajdonképpen 16 évesen, a Kossuth gimnázium diákjaként eldöntöttem, hogy tanár leszek. A legszebb nyaraink azok voltak, amikor egykori általános iskolám, a Dózsa György csapatával táborokba, hegyi túrákra, sátorozni jártunk. Magamban azon gondolkoztam, hogyan lehetne ezt a közösségi életmódot hosszú távon folytani, ebből foglalkozás szinten megélni. Hát úgy, hogy az ember elmegy tanárnak!
Cívishír: A pedagógusokról azért nekem sokadszorra sem jutna eszembe a pénz. Inkább a pénztelenség…
Gőz József: Ez mindig érzékeny téma, de aki elég szerencsés ahhoz, hogy megfeleljen egy sor különféle feltételnek, és teljesíti az ezekhez kapcsolódó követelményszinteket, az manapság meg tud ragadni bizonyos lehetőségeket. A 2013-ban bevezetett pedagógus életpályamodell sok ellentmondástól terhes, de a pályájuk derekán lévő kollégák – nem kevés munka árán – eljuthatnak a mestertanári vagy kutatótanári szintig. Ez lehetőséget ad arra, hogy az iskolai munkájukra koncentrálva keressék a megélhetésüket. Mindez persze rengeteg időt és energiát igényel, hiszen a rendszer jelenlegi formájában inkább ösztöndíjra hasonlít. Az elért fokozat nem végleges; rendszeresen – ötévente – meg kell újítani, és aki ezt nem tudja teljesíteni, a címet és a vele járó pénzt sem kapja meg a továbbiakban. A munkát egyébként így is, úgy is ugyanúgy végeznénk, csak a mostani helyzetben megszerezhető mellé a cím és annak anyagi vonzata is.
Cívishír: Sokat változtak a gyerekek húsz év alatt?
Gőz József: Hogyne! Akárcsak mi, mindannyian. Objektív felmérések eredményei mutatják, hogy rövidebb ideig tudnak figyelni, nincs türelmük, nagyon nehéz őket rávenni a kitartó, hosszú, elmélyült munkára. Nekünk éppen az a dolgunk, hogy megtaláljuk a megfelelő eszközöket ahhoz, hogy felkeltsük és fenntartsuk az érdeklődésüket. Vannak gyerekek, akik eleve úgy jönnek ide, hogy magukban hordozzák a belső indíttatást. A többieknek viszont valamilyen vonzó csomagolással kedvet kell csinálni a tanuláshoz. Ehhez nyújtanak eszközöket a mostanában élményalapú, játékalapú tanításnak nevezett módszerek is.
Cívishír: Mi ennek a lényege?
Gőz József: Például az, hogy hogy kreálunk egy problémát. Itt van a falon egy plakát, amely játékra hívja a diákokat. Bűntény történt, ki kell nyomozni, hogy vajon ki lehetett az elkövető. A diákok QR-kódokat vadásznak a telefonjukkal, és ezekből összeraknak egy olyan történetet, amely valamelyik tantárgyhoz kapcsolódik, a megoldásokat pedig be kell adniuk. A gyerek tulajdonképpen végig játszik, közben észre sem veszi, hogy megtanították valamire. A média színes, szagos, hangos, feltűnő információkat zúdít a fiatalokra. Egy olyan tankönyv, amelyből mi tanultunk annak idején, fehér alapon fekete betűkkel, néhány ábrával, a mai gyerekek ingerküszöbe alatt marad. A korszerű tankönyvnek kisebb adagokra bontva, ingergazdag módszerekkel kell közölnie a tudást, időnként játékosan, a formákat fellazítva.
Cívishír: Biológia-, kémiaórán mire helyezi a hangsúlyt?
Gőz József: Az attól is függ, hogy általános tantervű, vagy speciális osztályról beszélünk. A tagozatos diákjainknak nem mindig kell díszcsomagolásban tálalni a tananyagot, hiszen ők azért jöttek a TÁG-ba, hogy magas szinten tanulják az adott tantárgyat. Nekik sokszor már önmagában az is motiváció, hogy felvehetik a fehér köpenyt, laboratóriumi eszközökkel dolgozhatnak, boncolhatnak. Egy normál osztályban más a helyzet, mert ott ül velem szemben 30 gyerek, akikből nem biológus, hanem például kiváló jogász, közgazdász, énekes, sportoló lesz.
Cívishír: Őket a kémcső meg a pipetta nem biztos, hogy lázba hozza…
Gőz József: Nem feltétlenül. Emlékszem olyan, jó eszű diákomra, akinek a biológia jegyei sok fejfájást okoztak mindkettőnknek. Ma a saját területén elismert szakember, akinek a tanácsai nemegyszer voltak már segítségünkre. Nagyon tanulságos volt nekem ez a történet. Miért is akarnék egy más területen tehetséges fiatalból erőnek erejével biológust csinálni? Azokból a tantárgyakból, amelyek számára fontosak lesznek a továbbtanuláshoz, úgyis agyon van terhelve. Embertelen mennyiségű anyagot kell a fejébe gyűrnie. Erre tegyek rá még egy lapáttal? A diákoknak 6-7 tanórájuk van egy nap, egy héten ez 30-35 óra, utána még elvárjuk, hogy tanuljanak 2-3 órát otthon. Most vagyunk napi 9-10 óránál, ami már több mint egy felnőtt munkaideje. És akkor még nem sportolt, nem barátkozott, nem volt a családjával, nem nézett csak úgy a levegőbe.
A gyerekpszichológusok szerint a kamasznak élettani szükséglete a „semmittevés”, mert olyankor tesz rendet a fejében. Úgyhogy én azt mondtam magamban: ezeket a gyerekeket nem fogom még azzal is terhelni, hogy otthon képleteket magoljanak.
Nekik próbálok olyasmit kitalálni, amiben a digitális eszközök nagy segítségemre vannak. Informatikai alapú játékokkal, interaktív alkalmazásokkal igyekszem színesebbé tenni a tananyagot. Ezek az alkalmazások sokszor csak egy keretet adnak, amit tartalommal a tanár tölti meg. Például kvízeket tudunk összeállítani, amit a diákok csapatokban játszva oldanak meg. Összeállítok 25 kérdést a halak életműködéseivel kapcsolatban, majd kivetítem a kvízt, a gyerekek pedig a telefonjukon adják meg az igaz, vagy a hamis választ, amit a program rögtön értékel. Egymással versenyeznek, vesztes nincs, mert egyest nem lehet kapni, viszont a győztes csapat tagjai jutalmat kapnak. Játék közben megtanulják, hogyan kell a másikkal együttműködni, közösen gondolkodni. Sokan saját maguk is készítenek ilyen feladatsorokat, elküldik nekem, kijavítom, amiből szintén rengeteget tanulhatnak.
Cívishír: Ez a fajta szemlélet azért a magyar iskolákban nem általános…
Gőz József: Az iskolák hagyományosan úgy működnek, hogy egy esélyed van, és ha azt elrontod, akkor kész, vége. Hármas, kisfiam, ülj le! Az említett feladatokkal viszont el tudom érni, hogy az órának ebben a szakaszában mindenki intenzíven, önállóan vagy csapatban, és ami a lényeg, stresszmentesen a tananyaggal foglalkozik. Eközben én olyasmire is oda tudok figyelni, mint a szövegértés, a kifejezőkészség, a szóbeli megnyilvánulás fejlesztése. A TÁG egyébként is egy innovatív környezet, nem vagyok egyedül ezzel a szemlélettel. Hasonló eszközöket alkot, vagy legalábbis vevő erre sok más kollégám is. Persze a pedagógus mindig kételkedik. Sokat gondolkodom azon, hogy vajon a gyerekek így nem kapják-e meg túl könnyen, kevesebb erőfeszítéssel a sikert. De abban bízom, hogy mégiscsak hasznos, amit csinálok, hiszen felnőttként – ha valamikor szükségük lesz rá – a neten percek alatt utánanézhetnek, milyen is a halak testfelépítése. Ezekkel a megoldásokkal viszont sok mást is megtanulnak. Hiszem, hogy többet, hasznosabbat adok nekik, mint a puszta tananyag. Amióta gyermekeim vannak, a mások gyerekeire nézve is a sajátjaimat látom magam előtt, és ez jótékonyan tompítja a szigorúságot. A fiam az Ady gimnáziumban rengeteg időt tölt a közösségi élet, műsorok, programok szervezésével. A barátaival saját zenekaruk van, ő a diákönkormányzat vezetője, színdarabokban lép fel, művészeti pályázatokon szerepel sikeresen. Ha valaki hozzá hasonlóan időt és energiát áldoz olyan alkotó tevékenységre, amely kívül esik a saját szakterületünkön, akkor ezt is kell értékelnünk, és abban támogatnunk őt, hogy a saját világában kiteljesedjen. Ilyenkor akár még a mulasztott órák magasabb száma is megbocsátható. A lányom nyolcadikos a Hatvaniban. Ő a társasági élet, a művészeti tevékenység mellett minden iskolai területen is a maximumot nyújtja, tanulmányi versenyek állandó résztvevője, dobogós helyezettje. A hozzá hasonló diákjainkra tekintve azért szoktam fohászkodni, hogy testben-lélekben egészségben viseljék el a rájuk nehezedő terhelést. Fiatal tanárként még azt gondoltam, hogy mind fehér lapként születünk, aztán majd a szüleink azzá nevelnek bennünket, amivé szeretnének. Hála Istennek, ez nem így van. Mindig arra törekszem, hogy ne toljam erőszakkal a gyerekeket valamilyen irányba, hanem kinyissam nekik azokat az ajtókat, amelyek közül majd kiválasztják a számukra megfelelőt.
Cívishír: Meglepte a díj?
Gőz József: Annál is inkább, mert nem tudtam róla, hogy jelöltek rá. Egyik este kaptam egy emailt, amiben értesítettek, hogy a tíz díjazott egyike lettem. Azért is nagy öröm ez, mert nem én pályáztam, nem „felülről” jött, hanem egyik végzett diákom jelölt, aki ezzel köszönte meg a munkámat. Ennél objektívebb visszajelzést nem kaphat egy pedagógus. Pusztán a közvetlen környezetemben, a TÁG-ban is nagyon sok olyan munkatársam van, aki ugyanígy megkaphatná ezt a díjat. Az én teljesítményem nem rendkívüli ebben az iskolában. Az elismeréshez annyi plusz kell, hogy legyen néhány hálás diák, szülő, figyelmes kolléga, aki él a nevezési lehetőséggel, amely egyébként bárki számára nyitott.
Cívishír: Megvan már az egymillió forint helye?
Gőz József: Nem nehéz megtalálni. Ötlet már bőven akad, bár a legtöbb nem tőlem származik. Néhány jó eszköz, egy laptop, egy jó futócipő, egy bicikli és egy gitár: nekem nagyjából ennyire van szükségem, de ezek amúgy is megvannak.
Cívishír: Szoktam látni a Nagyerdőn futni. A díjra 400 edzőt és pedagógust jelöltek, közülük tízen kapták meg. Ez az eredmény egy futóversenyen sem rossz…
Gőz József: Nem bizony! A debreceni Oxigén-kupán a tíz kilométeres erdei versenyeken az első harmadban szoktam végezni a saját korosztályomban és abszolút kategóriában is. A futás nekem nemcsak sport, hanem szellemi felfrissülés is. Olyankor jön az úgynevezett flow élmény, amikor az ember agya kitisztul. Nagyon sok új ötlet, amit aztán felhasználok a munkámban, az erdőben jut eszembe. Olyan is van, hogy csak egyszerűen túl sok volt a nap. Hazamegyek nehéz fejjel, futás után pedig visszajövök úgy, hogy a lábaim nehezek, a fejem viszont könnyű, mert elrendeztem a gondolataimat. Általában kétszer 10-20 kilométert futok egy héten, de a maratont is lefutottam már négyszer.
Cívishír: A másik hobbi a gitározás…
Gőz József: Lehet, hogy a gitározás volt az egyik alapja annak, hogy pedagógus lettem. A társaság mindig fontos volt számomra, a gitár meg ugye egy társasági hangszer. A gimnáziumban az akkori kedvesem tanított meg gitározni, onnantól kezdve együtt jártunk, gitározni is. Ha társaságban vagyok, a gitár ma is előkerül, általában klasszikus dalokat játszom, amolyan „Retró rádiós” stílusban.
Cívishír: Kerek a világ…
Gőz József: Nem szoktam unatkozni. Nemsokára 50 éves leszek. Ha valaki néhány éve megjósolja, hogy eljutok idáig, azonnal kiegyeztem volna vele. Most már csak tartani kell ezt a szintet.
Takács Tibor
[Beillesztett cikk: Egymilliót nyert a debreceni mestertanár]
