A nihilizmus elpusztítja a demokráciát

„Nem vagy szabad, ha nem vagy az akaratod ura, hisz a szabadság nem azt jelenti, hogy azt teszel, amit akarsz. Hanem azt, hogy képes vagy azt tenni, amit nem akarsz, mert tudod, hogy helyes. Vagy képes vagy azt nem tenni, amit akarsz, mert tudod, hogy helytelen. Szabad vagy, ha te irányítod az akaratodat, és nem az téged” – hangzott el Röhrig Géza előadásában. Az Oscar-díjas Saul fia című film főszereplője nemrég vendégeskedett Debrecenben.

A Kossuth-díjas magyar színész, író, költő, énekes A szabadság nem cél, hanem eszköz című, éppen csak elkészült esszéjét osztotta meg hallgatóságával. A több mint egyórás felolvasás a köldöknézés gondolatával indult, „amit általában negatív összefüggésben emlegetünk, mint mihaszna, időpocsékoló tevékenységet.” – És valóban, amíg a köldökét nézi valaki, addig nem látja maga körül a világot, nem vesz részt a közösség életében. Azonban nem árt, ha az ember legalább képzeletben néha a köldökére néz. Ami a testnek a köldök, az nekünk a lelkiismeret. A lelkiismeret is kivezet minket önmagunkból. A lelkiismeret nem mi vagyunk, hanem a saját legjobb változatunk. Marie von Ebner-Eschenbach, csodálatos intelme: légy az akaratod ura és a lelkiismereted szolgája. Miért? Mert ha nem vagy az akaratodnak az ura, akkor nem vagy szabad. Ha viszont nem válsz a lelkiismereted szolgájává, akkor nem vagy ember.

Az 58 éves szerző szerint az „ember olyan lény, aki már a puszta létezésével is feladatot lát”. – Akinek nem élete, hanem életvitele van. Akinek, Herderrel élve, egyszerre kell a mérlegnek és a súlynak is lennie. Az ember drámai lény, egyszerre természetes és természetfeletti. Ahogy Robert Moses Shapiro mondta, „egyik lába a pokolban, a másik lába a hetedik mennyben”. Természeti voltát jelzi a tény, hogy az állatokkal egy napon, a hatodikon teremtetik. Elvégre Isten szánhatott volna az embernek egy külön napot is. Nem tette, ezzel mintegy jelezve azt, hogy az ember nincs kész. Hogy rajta magán múlik majd, milyen mértékben tudja összhangba hozni e fenti két erőt, a természetest és a természetfelettit. A bennünk lévő természetest ugyanis csak a bennünk lévő természetfeletti teheti egésszé, a bennünk lévő természetfelettit pedig csak a bennünk lévő természetes. Ehhez a szintézishez kell a szabadság.

Röhrig „szenvedélyesen állítja”, az embert a szabad akarat teszi emberré. – Nem a nyelv, nem az IQ, nem a képzelet. Ezek nélkül persze mind nem lehetne szabad. Ám ezek csak szükséges, de nem elégséges feltételei az embervoltnak. Tulajdonképpen a szabad akaratunkért van minden. Teremthette volna Isten az embert úgy is, hogy ne kelljen szeretkezni a gyerekcsináláshoz, és akkor nem tudnánk a bujaság bűnébe esni. Vagy teremthetett volna úgy is, mint az állatokat, akiknek a kölykei nem húsz évig nőnek, hanem egy nyár alatt. Ezzel a hosszú és sokszor bitang nehéz szülői felelősség próbatételeitől kímélhetett volna meg minket. Vagy legelhetnénk, mint a muflon, megóvva minket a torkosság bűnétől. Az élet minden egyes nehézsége a jellemünk, a szabad akaratunk pallérozását célozza. A Talmud figyelmeztet is, hogy minél nagyobb egy fa, annál nagyobb az árnyéka. Minél erősebb egy ember, annál erősebb kísértésekkel ajándékozza meg őt az Úr. Miért? Hogy azokat is legyőzve még erősebb legyen.

„Isten az embert a saját képére és hasonlatosságára teremtette. De vajon miben áll az ember istenképűsége? A felelősségre vonhatóságában. Márpedig a felelősség és a választás szabadsága feltételezi egymást” – hallhattuk a szerzőtől az írásban haladva. – Állatot vagy angyalt nincs értelme számonkérni. E két lénynek ugyanis nincsen szabad akarata. Az állat nem tud eleget ahhoz, hogy szabad legyen, az angyal túl sokat tud hozzá. Az angyal a maga akut éberségében egyszerűen képtelen arra, hogy ne lássa egy vétség rá nézve káros következményeit. Pontosan azért nem esik bűnbe, amiért mi, emberek nem sétálunk bele egy lobogó máglya közepébe. A teremtésben tehát egyedül Isten és az ember szabad. 

Kettejük szabadsága között áthidalhatatlan minőségi különbség van. Isten szabadsága abszolút. S mint ilyen, számunkra felfoghatatlan. Fölfoghatatlan számunkra a végtelen, a mindenhatóság, a mindentudás, a mindenütt jelenvaló lét. Ezen fogalmak mellé mi semmiféle tapasztalatot nem tudunk rendelni.

„A rabbinikus felfogás szerint megíratott, hogy ki meddig él, kinek hány gyereke van, mekkora a vagyonkája. Sokak szerint még ennél is több, ami megíratott. Kinek milyen lesz a külleme, az intelligenciája, ki kivel fog összeházasodni, kiből lesz fontos, vezető beosztású ember. Még világra sem jöttünk, s életünk minden fontosabb paramétere eldöntetett már. Miféle szabadság az élet?” – teszi fel a kérdést a több mint két évtizede New Yorkban élő Röhrig Géza, majd így válaszol: 

– Rajtunk múlik a morális konfliktuszónában nyújtott helytállás. Igaz, törvénytisztelő, egyenes emberek leszünk-e? Örvendünk-e az életben? Mire, kire szánunk időt; mire, kire nem? Szelídek leszünk-e, lopunk-e, cinikusok, haragtartók, fösvények, lusták, kevélyek, irigyek leszünk-e? Életünk ezen – és csakis ezen – kérdéseinkre adott válaszainkban áll a szabadságunk. Gyakori ellenérv a szabad akarat ellen a klasszikus kérdés: ha Isten már ezer éve is tudta, hogy én holnap A és B közül B-t fogom választani, akkor miképp választhatom A-t? A kérdés fölcseréli az okot és az okozatot. Én ugyanis nem azért választom majd holnap B-t, mert Isten azt már ezer évvel ezelőtt is tudta. Fordítva: Isten onnan tudta már ezer éve is, hogy holnap a B-t fogom választani, mert ő kívül áll a lineáris időn, számára múlt, jelen és jövő egyetlen egyszerre érzékelt kontinuum. Azért tudta már ezer évvel ezelőtt is, hogy holnap a B-t választom, mert látta. 

Az ő előzetes tudása az én holnapi magatartásomról éppúgy nem befolyásolja a választásom szabadságát, ahogy az én utólagos értesülésem a te tegnapi magatartásodról sem befolyásolta a te választási szabadságodat. 

Isten immanens, vagyis kitölti a teremtést. A világ minden részecskéjében, minden eseményében ott van. Semmi nem történhet a háta mögött. Ennek az immanens istennek a nyelvi képe az Atya. Ő az Atya és mi a gyermekei vagyunk. Istent azonban nem bírja el a világ – a végesbe nem férhet bele a végtelen. Isten tehát transzcendens is. Meghaladja a világot. Ő csak részben van a világban, a világ viszont egészen őbenne van. És Isten nemcsak külsőleg, de belsőleg is transzcendens. Be kell látnunk, hogy mi sok szempontból olyanok vagyunk, mint ő, de ő semmilyen szempontból nem olyan, mint mi vagyunk.

„Csakis az korlátozhatja a szabadságodat, aki korlátok által még nagyobb szabadságot ad neked. Még nagyobbat, mint amekkora szabadsággal az ő parancsolatai nélkül rendelkeznél” – állapítja meg egy helyen, majd az egyén szabadságától a közösség felé kanyarodik.

– A probléma nem a szekularizáció, hanem az ő fattya: a profanizáció. A késő modern értékrelativizmusában, akár a súlytalanságban, a földből már kifelé nőnek a gyökerek. Nincs iránytű, nincs hivatkozási alap, nincs szellemi erőtér. Csúszunk megint vissza a mágikus világba. Láttuk a 20. században, hogy az újkori totalitarizmusok melegágya nem a vallásos fanatizmus, hanem a nihilizmus. Az emberi életre a világnak ezen a térfelén már jó ideje nem a hívők, hanem a könnyűszerrel fasizálható, identitásukat és orientációjukat vesztett üresfejű alakok tömkelege jelenti a veszélyt. Már Machiavelli is figyelmeztette hercegét, hogy a valódi, értsd tanítványi keresztényekkel semmire nem megy, ha sziklaszilárd államot akar építeni. Erre a monoteista vallások átszellemült hozzáállása nem alkalmas. A szolgálatot végző ember ugyanis egyetemes irányultságú. Az evangélium, ha érdemes e névre, transzcendálja az etnocista-nacionalista kategóriákat. Egy percig se legyen kétségünk: a profanizáció nyomában őrjöngő nihilizmus a demokráciákat is épp úgy elpusztítja majd, hisz nemcsak kenyérrel él az ember, de mindazzal, ami az ő szájából származik. Ezt Dosztojevszkij értette meg leginkább. Ha nincs Isten, akkor én vagyok Isten, mondta Alekszej Nyilics Kirillov az Ördögökben. Ha nincs Isten, akkor nincs bűn, érvel Ivan Karamazov A Karamazov testvérekben. A terror szükségszerű velejárója az osztályharcnak, írja Lukács György – és Caligula mosolyogva rábólint.

Röhrig Géza az európai civilizáció 17. századi előrehaladását a reformációban (a klérus helyett a Biblia iránti hűség), a nyomtatásban és a Szentírás nemzeti nyelvekre történő lefordításában látja (a tanítás közvetlen eljutása az emberekhez). – A Bibliával először ekkor lépett közvetlen kapcsolatba az arisztokrácia, a városi polgárság, a céhek, végül a módosabb parasztság. 1640-ig csak Angliában több mint egymillióan vették meg maguknak a Bibliát. Ettől vált a szabadság metanarratívájá az exodus. Ettől kezdve van, ahogy Heinrich Heine találóan megjegyezte: a szabadságnak egy kis héber akcentusa. Az újkor hajnalán élők nagyobb részének napi olvasmánya, de legalábbis hallománya lett az exodus. Egy jogfosztott, üldözött kisebbség sikeres felkelése az elnyomói ellen. A sztoriban korántsem egy partikuláris, távoli eseményt láttak. Ami megragadta, megszólította őket, kezdetben tán csak a képzeletüket, aztán lassan-lassan az igazságérzetüket is, az az isteni szolidaritás, együttérzés, amely végül is a leghatározottabb állásfoglalásra kényszerítette őket.

Belerökönyödtek a királyokat félelem nélkül kritizáló próféták heroizmusába éppúgy, mint a názáreti vonzódásába az utolsókhoz, a gyerekekhez, a megszomorított, a nyakaszegett, a leprás, a vakon született, a vámszedő, a tékozló, az üres hálóval kievező családapákhoz – és magukra ismertek bennük. Rájött Jancsi, Böske és Pista, hogy kegyetlenül becsapták. Hogy az Örökkévaló nem szenvedheti a párnás ujjú kevélyeket. Kiköpi a szájából azt, aki nem hevül. Értsd azt, akinek nincsenek jócselekedetei. 

Ez inspirálta a feketék spirituáléit a végeláthatatlan, szúrós gyapotföldeken. Ez inspirálta Petőfit, Aranyt, Kossuthot, Mickiewiczet, Garibaldit, Gandhit és Mandelát. Ez inspirálta a Függetlenségi Nyilatkozat megalkotóit is. 1776 Philadelphiájában azon vitatkoztak, hogy az Egyesült Államok hivatalos nyelve a héber legyen-é, és a címerében a sós tengert botjával kettéválasztó Mózes, vagy inkább a negyvenéves sivatagi vándorlást ábrázoló kép legyen, amint nappal felhő, éjjel tűzoszlop képében mutatja az utat Izrael népének. Az Unió mottójában viszont mindannyian egyetértettek: a zsarnokság elleni lázadás Istennek való engedelmesség.

„A bolsevizmus és a hitlerizmus a mágikus korszak kettős emlékbetörése volt a modernitás két legvédtelenebb pontján. A vörösök a Genezis eltörlésére tettek meddő kísérletet a maguk államilag előírt ateizmusával – 100 millió halott. A barnaingesek a szolganépekről ábrándoztak, fajelméletükkel tehát az exodust kívánták meg nem történtté tenni – 20 millió halott. A komcsik és a nácik egyaránt elfelejtették, hogy a szerelmeseknél nincsen szabadabb, ám elkötelezettebb sem. E kettő nemhogy kizárná, egyenesen feltételezi egymást.

Szabadság nélkül minden értelmét veszti. A szabadság nem jog. Az életünknek nem a mintája, hanem a szövete kell, hogy legyen. A szabadság a legalapvetőbb emberi kötelesség. A rend tartalma a szabadság, a szabadság formája a rend. Ahol nincs szabadság, ott csak ideig-óráig lehet rend, ahol nincs rend, ott csak ideig-óráig él a szabadság” 

– zárult a Zsidó Kulturális Napok keretében zajlott felolvasás a Pásti utcai ortodox zsinagógában.

Ratalics László