Debrecenben beszélt a legnagyobb veszélyről az író, haditudósító

Az érdekképviseleteket eltüntető nagytőke, az énközpontúsággal mérgező globális kapitalizmus sokkal nagyobb szerepet játszik a migrációs hullámokban, a társadalmak széthullásában, mint általában hisszük; a következő tíz év katasztrófák sorával fenyeget, az ezekhez vezető folyamatok már javában zajlanak – figyelmeztet Jászberényi Sándor. Az író, költő, haditudósító szeptember 11-én telt ház előtt beszélgetett a Déri Múzeumban. Realista prózájáról azt mondta: az élet értelmetlenségét szeretné megjavítani. 

Jászberényi augusztusban a meggyilkolt Hezbollah-vezér libanoni temetéséről, júliusban a csádi elnök beiktatásáról tudósított, előtte a közép-afrikai ország szudáni határáról, az egyik menekülttáborból jelentkezett. Idén riportozott a boszniai migráns-útvonalon, korábbi ukrajnai beszámolói milliós olvasottságnál járhatnak. 2013-as novelláskötete, Az ördög egy fekete kutya és más történetek, majd A lélek legszebb éjszakája megrendítő és felemelő észak-afrikai, közel-keleti élményeinek szubsztanciája, nem mellékesen hazai és nemzetközi siker. A 2020-as Varjúkirály másfajta küzdelmekről szól, míg a tavalyi Mindenki másképp gyászol visszatérés a frontra. 43 éves, az év jelentős részében Kairóban, Egyiptom fővárosában él.

– Az irodalom Budapesten kívül van – és az olvasóim is. Korábban el kellett volna jönni, mert vidéken találtam meg azokat, akiket én érdeklek és akik engem érdekelnek. Olyan élményekkel, felém megnyilatkozó jóindulattal, figyelemmel vagyok tele… óriási energia! – kezdi váratlanul. Tizenöt napja van úton, az autójában él. Ő, akit „mire elkezdett programszerűen írni, mire lettek olvasói, már nem érdekelt a cirkusz, a háta közepére sem hiányzott a szereplés”, ezért nem is járt szépirodalmi beszélgetésekre az elmúlt tíz évben. Mígnem egy beszólásra, hübriszből, a nyáron azzal a felhívással élt a közösségi oldalán, hogy szeptemberben – kérdés nélkül – bárhová elmegy, ahová hívják. Így került most Debrecenbe. Egyébként két nap alatt betelt a naptár. Nyíregyházán kezdett, rögtön le is robbant az országjárásra vett „rossz kocsi, amit össze is tört”. 

– Ezért az első kérdésem az volt, hogy ha van autószerelő a közönségben, keressen meg az előadás után. Akadt, segítettek is, de Nyíregyházán kellett aludnom. Egy vízügyi mérnökkel, egy klasszikus nagygazdálkodóval és egy vadásszal töltöttem az estét. Kiderült: annyira nincsenek méhek, hogy a paradicsomot ecsettel kell beporozni, a talajból másfél méterig teljesen hiányzik a víz. Budapest határában mintha megállna az információ; a magyar parasztnak sokkal pontosabb ismerete van a közelgő katasztrófáról, mint a burzsoáziának. Miközben a fővárosi értelmiség szeret mindig mindent jobban tudni és megmondani, hogy mi a helyes. E turné előtt soha ennyire nem éreztem azt, hogy én ehhez a néphez tartozom, s ezt nem valamilyen toxikus nacionalista pátosz mondatja velem – fogalmazott a magát a soproni parasztgyerekként említő Jászberényi Sándor.

A világot megjavítani

A szépirodalom? Mintha hagymát hántanánk, remélve, elérünk a középéhez. Azonban a hagymának csak héjai vannak. Az irodalomtörténet számomra kudarctörténet. A történetmesélés jogát Isten tartja fenn magának. Hogyan? Úgy, hogy „kezdetben volt az Ige, és az Ige az Istennél volt, és Isten volt az Ige” – vallja azzal együtt, hogy az írásban feladatot lát, s ezt tartja a legközelebb a vallásos tevékenységhez.

Jászberényi realista prózát művel, de nemmel válaszol arra, hogy a világ átrendeződésének folyamatát dokumentálja szépírói eszközökkel. – A haditudósítói munkából adódóan annyi borzalmat láttam, amennyit nem kellett volna. Azt gondolom, hogy az életnek nincsen értelme. Az írói szándékom a megjavítás: az életnek nincs értelme, az én történeteimnek van, mert kimutatnak valamire, amit a szereplők a saját életükről, szenvedés és halál között nem mondhattak el. Elemelni, kiemelni, felemelni, ily módon értelmet adni annak a sok horrorisztikus értelmetlenségnek, ami Afrikában, a Közel-Keleten, a lakhatatlanná váló vidékeken végbemegy. Ahol élőállatokként halnak az emberek. Naivitás, romantikus vágy azt hinni, hogy a dolgok ettől megjavulnak, ennek ellenére számomra fontos funkció.

Jászberényi az irodalmat fundamentálisan magányos műfajnak tartja, amelyet csak abban az esetben érdemes művelni, ha az írót az elbeszélendő történet problémái foglalkoztatják, nem mások értékítélete. Ha ez megvan, az alkotás más súlycsoportba kerül, az olvasók, a pályatársak, a kritikusok legfeljebb bosszantók lehetnek, eltántorítani nem tudnak. – Akik ténylegesen megmérik a teljesítményünket, azok ezután születnek meg. Soha, semmilyen kapcsolatunk nem lesz velük, nem találkozunk, csak a szövegeinket fogják ismerni – szögezi le, hozzátéve: írni éteri magány, olyankor tizenhat órákat van távol, hullafáradtan érkezik haza, akkor is, ha csak a „másik szobából”. 

Hogy annak, amiről eddig szó esett, annak az életformának mi az ára? – A klasszikus polgári életről és a szerzés ösztönéről, a vagyon gyarapításáról való lemondás. És az, hogy idegen vagyok, egyszerre idegen Magyarországon és az arabok között. De ez nem tragikus. Nem baj, hogy nem lett belőle lineáris élet és párkapcsolat, hogy nem lett sok pénzem, ingatlanom, sportkocsim, „csak” egy csomó haszontalan emlékem. Amelyeket nem cserélnék el semmire. Örömmel fizetem ezt az árat, semmit nem csinálnék másként. Csodabogár lettem, ez az igazság, ez volt az ára ennek – állapítja meg. 

Haszontalan emlékek… mint egy téli éjjel visszatérni a polgárháborús Líbiából, a partvidéken, valahol, átülni egy pickup nyitott platójára, ahol a beduinok kockás kendőjükbe bugyolálják a fejüket, mert amikor a kocsi elindul, a sósvíz felőli szél csíkokra metszi az ember bőrét; egyikük fejcsóválva fölénk hajol egy ilyen kufiyával, Tedd fel!, mondja; a Földközi-tenger felett felkel a Nap.

„Te is jössz, mert itt laksz!”

A kérdésre, hogy mit szeret Afrikában és a Közel-Keleten, Jászberényi Sándor egészen nekihevül. Mindenki azt hiszi, érinti meg a szemüvegét, hogy a kapitalizmus nem evolválódik. Majd azt magyarázza, hogy a Szovjetunió 1991-es felbomlásakor a kapitalizmus ellenpólus nélkül maradt, a rendszert immár semmivel szemben nem kellett meghatározni. Ezáltal újabb átalakuláson mehetett keresztül, amely leírható a profitmaximalizálást akadályozó érdekképviseletek szétzilálásával és azzal a társadalmi üzenettel, miszerint mindenki egyéniség, akinek önmagával kell foglalkoznia. – Termelj! Fogyassz! Nincs közöd senkihez! Ez a toxikus individualizmus óriási pusztítást okoz Nyugaton. Meggyőznek minket arról, hogy a társadalmon belül nincsenek közösségek, csak egyének. Eközben az érdekképviseletek támadás alá kerültek, nyomás alatt állnak. Azonban az ember közösségi lény – szól a szépíró kritikája.

– Magyarország is rengeteg sebből vérzik, mégsem olyan diszfunkcionális állam, mint az egyiptomi vagy számos közel-keleti másik. Ahol az állami struktúra bukik, ott jön elő az emberi karakter. A 2011-es egyiptomi forradalom idején Hoszni Mubárakék látták, hogy a tömeget rohamrendőrökkel nem lehet szétoszlatni. Ekkor „levágták” az internetet országról, visszahívták az utcákról a rendőröket, majd kiengedték a börtönökből a köztörvényes bűnelkövetőket. Miért csinálták? Hogy a tüntetők hazamenjenek megvédeni a javaikat a bűnözőktől Ekkor spontán módon „őrségek” szerveződtek, ami úgy nézett ki, hogy a szomszédok furkósbotokkal kiültek és ellenőrizték az utcájukba belépőket. A dolog közösségi élménnyé vált, hozzám is becsöngetettek, „Te is jössz, mert itt laksz!”. Mi történt? Együtt cigarettáztunk, nevettünk és ha az utcánkon feltűnt egy autó, halálra rémültünk, hátha valamit csinálni kell. De működött. Ezzel szemben Nyugaton? A feleségemmel metróztam Párizsban, a Montmartre tizenegy metrómegálló a Montparnasse-tól. A zsúfolt metrókocsinkba beszállt egy bedrogozott figura, aki egyesével sorra terrorizálta az utasokat. Szépen haladt előre, és hiába kerestem a jobb erőben lévő fiatalabb férfiak tekinteteket, hogy hárman „lecsavarjuk” a srácot, mindenki átnézett a másikon. Az a kötekedő  tulajdonképpen bárkit megölhetett volna a szerelvényen… Kairóban sokkal rosszabbul élnek az emberek, de egymásra vannak utalva. Az ottani metrón a legrosszabb, ami a feleségemmel történhet: ragaszkodnak hozzá, hogy üljön le. Fehér, európai nőként főleg. Ott ha csak hangosabban beszélt volna vele valaki, hárman állnak fel, hogy ezt nem kellene. Míg Nyugaton senki sem csinál semmit, úgy tesz, mintha nem lenne ott –  meséli Jászberényi Sándor, megállapítva: a közel-keleti társadalmak archaikusabbak, ezért abban a tekintetben egészségesebbek a Nyugatnál, hogy az elidegenítés nem képes úgy lezajlani.

A kapitalista rendszer számára addig vagy érdekes, amíg képes vagy termelni, fogyasztani, utána kiköp, folytatja. Szerinte a migráció kevésbé hangoztatott oka, hogy a bevándorlókat Európa „hívja meg”. Azzal, hogy a nyugati ember bizonyos munkákat már nem hajlandó elvégezni alacsony fizetésért. A profitvédő kapitalista reakció erre nem az, hogy akkor jobb fizetést ad érte, hanem hogy elvégezteti mással. Valójában semmi újdonság sincs ebben, hiszen már a hetvenes években így alakult ki a legnagyobb török kolónia a németországi vendégmunkásokból.

– A történelem most bekopogtat hozzánk. A következő tíz évben olyan dolgok történhetnek, amelyeket elképzelhetetlennek tartunk. Ennek az előjelei megvoltak a közelmúltban – utal az arab tavaszra, az Iszlám Államra, a migrációs krízisre, a világjárványra, az orosz-ukrán háborúra, a klímaváltozásra. Rég nem az a kérdés, hogy ki milyen politikai nézetekkel bír. Hanem az, hogy hogyan fogjuk túlélni azt, ami jön. Mindig emlékeztessük magunkat: közünk van a másik emberhez.

Ratalics László