Télen is igazi csodákat kínál a debreceni botanikus kert
Azoknak, akik egy kis csendre vágynak, akár télen is jó választás lehet egy séta a Debreceni Egyetem Botanikus Kertjében. Bár kétségtelen, hogy tavasztól őszig színesebb, látványosabb arcát mutatja, amely az országban egyedülálló pozsgásgyűjteménnyel és számos egyéb különlegeséggel várja a látogatókat. Papp László biológus-botanikus 2005 óta a kert igazgatója, szakmai tudásáról, elhivatottságáról, lelkesedéséről személyesen győződhettem meg, amikor kérésemre „idegenvezetőként” jó két órára mellém szegődött.
A debreceni botanikus kert története szorosan összefügg az egyetem főépületének építésével. Verzár Frigyes orvosprofesszor, az egyetem rektora 1928 júniusában összehívott egy bizottságot, amelynek az volt a feladata, hogy megtervezze a kertet. A bizottság tagja volt többek között Greguss Pál egyetemi magántanár, aki később a szegedi egyetem híres professzora lett és Soó Rezső, a tihanyi biológiai kutatóintézet adjunktusa. Papp László, a botanikus kert jelenlegi igazgatója elmondta: azt, hogy milyen is legyen a kert, elsősorban Soó Rezső álmodta meg, de az eredeti tervekből végül kevés valósult meg úgy, ahogy a messze földön híres botanikus eltervezte.
– Soó Rezső elképzelése az volt, hogy a kapu, a bejárat környékén kapott volna helyet a pálmaház, a Viktória-ház, a szolgálati lakások, továbbá a pozsgásokat is ott helyezték volna el egy különálló, jelentős üvegházban – sorolta az igazgató. – Ebből aztán semmi sem lett, hiszen itt a kert elülső részében végül egyedül egy kicsiny házikó épült meg, amiben jelenleg is a portaszolgálat és a jegypénztár működik.
A botanikus kert első és egyben emblematikus épületét, a csillagdát 1930-ban a város építtette, amit aztán átadtak az egyetemnek. A háború után, az 1950-es években a Magyar Tudományos Akadémia napfizikai obszervatóriumaként működött, és továbbra is egyetemi tulajdonban maradt, de az akadémia működtette, majd körülbelül négy-öt éve bezárt. Nem sokkal a csillagda után, 1931-ben épült meg a méhészház, amely a botanikus kert keleti oldalán kapott helyet, és eredendően a beporzási kísérleteket végezték a segítségével.
– Harmadikként, 1936-ban a kert tava készült el, amely eredetileg egy buckaközi mélyedés volt, ahol megállt a víz – mesélte Papp László. – Ezt mélyítették ki aztán, a mai tó pedig nagyjából már kétszer akkora, mint ez eredeti volt, és a vízi, vízparti, mocsári növényeket hivatott bemutatni, legmélyebb pontján 1-1,5 méteres a víz.
Megszenvedte a világháborút
Az első üvegház is megépült 1936 és 1938 között, ma az egyéb pozsgásfélék egyedülálló gyűjteményét tartják ott. Kevesen tudják, de Európa egyik legjelentősebb pozsgásgyűjteményével büszkélkedhet a debreceni botanikus kert – tudtam meg az igazgatótól. A kertben a pozsgások, a kaktuszok és az egyéb pozsgások fajszáma mintegy 2500-ra tehető, köztük az érdeklődők megcsodálhatják a kristályvirágféléket, amelyek közül 800 faj található meg az üvegházakban. Igazi különlegességek például a Lithopsok és a Conophytumok, amelyek leginkább a csiszolódott kövekhez, kavicsokhoz hasonlítanak, nem véletlenül nevezzük magyarul kőutánzó növényeknek őket, leveleik ugyanis nagyon hasonlítanak azokra, így tökéletesen képesek beleolvadni a környezetükbe.
De visszakanyarodva a kezdetekre, Papp László elmondta, hogy az első tíz év komoly fejlődést hozott, a második világháború pusztítását azonban a botanikus kert is megszenvedte. – Egy sérült amerikai repülőgép a kertben dobta le a bombaterhét, és a robbanás következtében az üvegház is tönkrement – magyarázta. – A leginkább ínséges időszakban, 1944 és 1945 között sok fa is áldozatául esett a háborúnak, kevés volt ugyanis a tüzelő, viszont az egyetem épületét fűteni kellett, ezért kényszerből sok fát kivágtak, köztük öreg tölgyeket is.
A háború után aztán lassan újraindult az élet az országban, és a botanikus kertben is, amely egy újabb üvegházzal gazdagodott. Még az államosítás előtt ugyanis a Tisza család a geszti birtokukon lévő üvegházat az egyetemnek adományozta, majd 1957-ben megépült a harmadik növényház is.
Trópusi hőség, plafonig érő pálma
A botanikus kert országosan is páratlan pozsgásgyűjteményét Nemes Lajos alapozta meg, aki 1972-től volt a kert igazgatója. Botanikus vénájú kertészmérnökként a pozsgásnövények igazi specialistája volt, és az addigi aprócska gyűjteményt folyamatosan bővítette. Olyannyira sikeresen, hogy egy idő után már nem tudták hol tárolni a rengeteg növényt, egyre sürgetőbbé vált az üvegház-kapacitás növelése. Nemes Lajos vezetésének idején, 1975 és 1976 között megépült a pálmaház, amelynek első harmadát a 2000-es évek elején meg kellett emelni, addigra ugyanis a Soó Rezső által adományozott Cycas circinalis, azaz kelet-indiai szágópálma vagy kelet-indiai cikász már a plafonig ért, további fejlődéséhez két és fél méterrel növelték meg a belmagasságot. De hogy milyen jól érzik magukat a növények a pálmaházban, azt mi sem bizonyítja jobban, mint az, hogy az igazgató szerint még legalább öt méterrel tovább kellene emelni az épület magasságát, és akkor nem lenne szükség az ég felé törő pálmák, fikuszok és egyéb trópusi-szubtrópusi növények visszavágására.
A pálmaházban egyébként próbára teheti magát az ember, hogy mennyire fekszik neki a trópusi esőerdők klímája. Nekem finoman fogalmazva annyira nem jött be, Papp László viszont jól bírta a párás, füllesztő meleget, és élvezettel mutatta a növénykülönlegességeket. Az őshazájában akár 12-15, de olykor a 25 méteres magasságot is elérő lantlevelű fikuszt (Ficus lyrata), amely az egyik legnagyobb levelű faj, aztán az indiaiak egyik szent fáját, latin nevén a Ficus benghalensist. Törzsének átmérője akár a 4-5 métert is elérheti, és ezer évig is élhet. Különféle pálmafajokban, trópusi páfrányokban, orchideákban és a mimózáknak több fajában is gyönyörködhetnek a látogatók, már aki bírja, főleg késő tavasztól kora őszig, a fullasztó hőséget…
A pók és a puff
A pálmaházból egyenes út vezet a növényföldrajzi pozsgásházba, ahol egymástól jól elkülönülten mutatják be az érdeklődőknek Afroeurázsia és az amerikai kontinens pozsgásait. Az aloékat, a kutyatejféléket, a kristályvirágféléket, a varjúhájféléket, a selyemkóróféléket, az agávékat, a különböző kaktuszokat.
Látványosságból pedig tényleg nincs hiány, a gyűjtemény központi helyén például egy hatalmas kék agávé (Agave tequilana) magasodik, termetes, 2-2,5 m hosszú levelei egy óriási pók vagy valamelyik horrorfilm szörnyének csápjaihoz hasonlítanak. És ott van egy szép nagyra nőtt kaktusz (Echinocactus grusonii vagy mai tudományos nevén Kroenleinia grusonii) is, olyan, mintha valami modern ülőalkalmatosság, valamiféle puff lenne. Persze ráülni már csak azért sem érdemes, mert sárga, méretes tövisek százai, ezrei borítják. – Ez egy úgynevezett aranysün kaktusz, vagy óriás aranysün kaktusz, egyes vejek szerint anyósszékkaktusz, olyan hatvan éves lehet, még az elődöm, Nemes Lajos vetette – mutatta Papp László. – Eredetileg Mexikó középső, északkeleti részén élt, de mára már legtöbb élőhelyéről kipusztult, részben egyes telhetetlen gyűjtök miatt, akik elhordták a fiatal egyedekből szinte az összeset.
Papp Lászlótól – aki szintén szukkulens botanikus, így jeles elődjéhez hasonlóan pozsgásszakértő is –megtudtam azt is, hogy a debreceni példány a maga hatvan évével még gyerekkorú, hiszen egy ilyen kaktusz 800-1200 évet is megélhet, és megnő 2-2,5 méter magasra, az átmérője pedig csaknem egy méter is lehet, és ez még nem a legnagyobb faja a nemzetségének! A legtermetesebb a viznaga óriás sünkaktusz, latin nevén Echinocactus platyacanthus, amely nagyon idős korára csaknem 3 méter magas és 1,5 m széles lehet!
Az igazgató arra a felvetésemre, hogy olyan lelkesedéssel beszél ezekről a növényekről, mint aki most látja őket először, azt felelte, hogy a foglalkozása terén jó értelemben véve megszállottnak tartja magát. Még mindig, nap, mint nap rá tud csodálkozni mindenre, és gyönyörködik mindabban, ami a teremtett világgal, a természettel, elsősorban az élővilággal, ezen belül például a növényekkel kapcsolatos. Sőt, a nem élő természetből az ásványokra is, amelyek pedig alapvetően nem is változnak, de valahogy mégis minden alkalommal meglátja bennük az újdonságot, a változatosságot.
Kis kert, hatalmas gyűjtemény
A debreceni botanikus kert 15,6 hektáros területével a kis-közepes méretű kertek közé tartozik a világon. Az egyik legnagyobb, a londoni Kew csaknem 200 hektáron fekszik, de 175 hektárjával és 16 ezer fajával a göteborgi is benne van az első ötben. A kert méretéhez képest viszont a debreceni gyűjtemény nagynak mondható, hiszen öt és fél, hatezer fajt és alfajt, azaz taxont tudnak bemutatni a nagyközönségnek – fűzte hozzá Papp László. Annak érzékeltetésére, hogy ez valójában mekkora szám, az igazgató hangsúlyozta: a teljes Nagyerdő őshonos edényes növényflórája eredetileg 500-600 faj lehetett, ami nagyon gazdag egy alföldi erdőhöz képest, viszont „Debrecen tüdejében” ma már sajnos csupán 270 faj található, és azok közül is mintegy 100 úgynevezett gyomstratégiájú invazív, újkeletű adventív faj.
A talajtani és a csapadékviszonyok a debreceni botanikus kertben nem igazán kedveznek a fászárúak jórészének, hiszen a klímaváltozással még kevesebb eső esik, és az is kiszámíthatatlan, hogy mikor. Ennek ellenére aki szép példányokra kíváncsi, nem fog csalódni. Papp László szerint a kaukázusi jegenyefenyőket (Abies nordmanniana) mindenképpen érdemes megnézni, akárcsak azt a ciliciai jegenyefenyőt (Abies cilicica), amely, mivel az eredeti élőhelye is csapadékhiányos, és így itt is viszonylag jól érzi magát, talán az egész országban a legnagyobb. Nem érdemes kihagyni az impozáns öreg tölgyeket sem, a legidősebbek 180-200 évesek. Körülbelül 4 hektáron e faj az eredeti, őshonos társulásalkotó a kertben, és az úgynevezett gyöngyvirágos tölgyes értékes, a hajdani Nagyerdő eddig érő maradványvegetációját alkotja itt. Papp László megjegyezte: minden botanikus kertnek szinte az egyik legfőbb értéke, ha megőrizhet saját területén belül originális növényközösségeket is.
A cédrusliget ugyancsak „kötelező” látványossága a kertnek, ahol mind a négy cédrus faj példányai megtalálhatók. A legnagyobb atlaszcédrust (Cedrus atlantica) a hatvanas évek végén ültették, de a ciprusi, a libanoni és a himalájai cédrusok is megérnek egy látogatást. Az első faj és az utóbbiak az élőhelyükön 60-70 méter magasra is megnőnek. Sajnos a klímaváltozás hatásai ellen sokszor nem tudnak mit tenni a szakemberek sem, így a tíz évvel ezelőtt még gyönyörű óriástuják a szárazság miatt, hiába öntözik, sorra elpusztulnak.
Arra a kérdésemre, hogy régebben népszerűbb volt-e a kert, mint manapság, Papp László határozott nemmel válaszolt. Szerinte a természetszeretők, a növények iránt érdeklődők ma sincsenek kevesebben, mint mondjuk a nyolcvanas években. Hangsúlyozta, hogy a botanikus kert feladata elsősorban a kutatás, az oktatás és egy olyan gyűjtemény létrehozása, fenntartása, fejlesztése, amely méltán érdemli ki a nemzeti kincs jelzőt. Ezekhez a feladatokhoz társul az ismeretterjesztés, a rekreációs szerep. – Jó időben sokan jönnek ki, leülnek egy padra, könyvet olvasnak, vagy csak sétálnak egyet a parkban – mondta. – A botanikus kert madárfaunája a Nagyerdőéhez képest 25-30 százalékkal gazdagabb. A rengeteg féle növény számos olyan madarat is idevonz, amelyek például egy akácültetvényben, egy gyöngyvirágos tölgyesben télen nem találnának megfelelő mennyiségű táplálékot, itt viszont bőséges eledelre bukkanhatnak a hideg időben is. A zimankós napokon erre még madáretetéssel is rásegítünk. A keresztcsőrűtől a fenyőszajkón át a ritka cinegefajokig sokféle madár megfordul nálunk. Aki igazán élvezni szeretné ezt, az itt nem dugjon füldugót a fülébe, hallgassa inkább a madarak énekét!
Takács Tibor
