Azért kell könyvet olvasni, hogy ne maradj hülye!
Az élet komplikált, mint valami szerkezet, amit első találmányaként szerelt össze két szemüveges jó barát egy ablaktalan garázsban. Hangtalan működésére nincs semmiféle garancia, azaz csak bízni lehet benne, hogy kifogástalanul illeszkednek a részek és elégséges az áramellátás, amitől majd megteremtődik a harmónia. Akkor az ingujjal hanyagul meg lehet törölni az izzadó homlokot, hiszen ez maga a siker. A pillanatnyi. Utána ugyanis tömegével nyomulnak a kérdések. Jó ez így? Lehetne jobb? Okosabb? Sokoldalúbb? Hasznosabb?
Valahogy a könyvekkel is így vagyunk. Hála Istennek, hogy nincs leírva bennük minden! Ha le is van, azok inkább kétségek, semmint válaszok formájában. Ám az ember fejlődését éppen ez az olthatatlan nyugtalanság szolgálja. Vagyis:
a mindenkori kétely miatt olvasunk.
Ha tehetnénk – lázas keresőként – a papír lapjáról fölennénk a biztosat, a szoros sorok közül kiszívnánk a személyre szóló tudást, de ilyen könnyen nem adják. Az életünkre való megfelelések a könyvek által feltett kérdéseken keresztül a saját válaszainkban lesznek. Így lehet, hogy minden egyes papírra vetett mű éppúgy közvetítője az igazságnak akkor is, ha én olvasom, akkor is, ha egy jóképű szingaléz Srí Lankán. Ebben áll a könyvek univerzuma: megtanítja működni a feltett kérdés és a valóság között saját magad. Igazi gyönyörűsége pedig az, hogy működés (olvasás) közben olyan szűrővé válik az ember, amilyenné csak akar. Aki most zavart Anna Karenina, holnap már Flamel Miklós lehet azzal az idegesítő gőggel, Mihály az umbriai holdvilágban; aki reggel Kárász Nelliként vergődik az önként vállalt iszonyatban, estére Vackor lehet, a piszén-pisze, a boldog, egy barátságos erdőben.
Aki intelligens, az nem megmond, hanem elsősorban kérdez. És ebben sosem fárad el. Mert a könyvek megtanították rá, hogy a jól feltett kérdésekre adott válaszokban az egész világ, azaz minden tudás ott van. És végül: az embereket is olvasni kell – a gyermek akaratát, a társunk szótlanságát, a szótlan társaságát, a vadul kiabálót csakúgy, mint a soha meg nem torpanót.
Mire végzünk a legjobb könyvekkel, már átengedtük magunkon az egész létezést az indiai elefánttól esőistenig, a gyöngyöző ciántól Úz Bencéig. Aki nem olvas, voltaképp az élettől fosztja meg magát. És hülye marad. Márpedig élőhalott hülyékre semmi szükség.
Bereczki-Csák Helga
