Amiért sosem lesz ugyanolyan
Már idehordtam mindent onnan az évek során: szilvalekvárt, csemegeuborkát – tudom, tudom, az üveget vigyem vissza –, muskátlit a legnagyobb kiszerelésben, hibiszkuszt teljes virágában, függönyt beszegve, nyulat – élőt, selyemblúzt és farmernadrágot, kis tálat, nagy tálat, lámpát meg széket, könyvet és fotót. Még kavicsom is van a régi utcánkból. Többféle méretben. És a lehető legkomolyabban mondom: mindent ugyanazt teszek a húslevesbe, mint ő, legfeljebb a fazék színe más. És mégse. Nem olyan. Ez az otthon nem az az otthon. Pedig szeretném.
Hogy amikor kiülök a kertbe, itt is halljam a szomszédot, ahogy 30 év után még mindig változatlan hévvel szidja a munkásőröket, miközben hozzá sztereóban aláfest két fűnyíró. Itt ilyesmi nincs. A gyepet nálunk a népség Isten tudja mikor, talán munkaidőben kurtítja. Vagy rak helyette térkövet, azzal nulla a gond. Meg még annyi minden más sincs! Gyíkot is csak egyszer láttam, az is félt, bezzeg őnáluk napozik a kövön.
Hüllők helyett viszont van jó sok és sok jó iskola, jégcsarnok, bicikliút, szeretemmunka, színház, focimeccs, hosszított nyitva tartás, választék. Hegyben áll a lehetőség, mint vasárnapra a vasalnivaló, azért vagyunk itt. És mert profi a kórház, ha a gyerek leverné a könyökét. Beálltunk a saját igényeink mögé a sorba.
Felőlük nézve olyan jó nekünk! Valójában innen nézve is, csak tudnám, hogy mit kellene még tőlük hazahoznom, hogy egy kicsit hasonlítson ez az egész arra, ami miatt – amiért – az ember kívánkozik (tulajdonképpen) otthonról haza. Ássunk ki egy akácfát? Szeleteljünk fel egy disznót a garázs előtt? Telepítsünk szőlőt a ház elé?
Lassan el kell engedni az érzetek szállítását. Megérteni, hogy az anyukák által teremtetett világok oszthatatlanok. Ott vannak jól, ott működnek, ahol ők vannak. Hogy ez már egy másik hely. Egy másik anyukával.
Bereczki-Csák Helga
