Ady, a férfi
Tegye meg a kedvemért, hogy távolabb tartja azt a nyomorúságos papírlapot! Mondom, mióta mondom, hogy a maga látásának sürgősen doktor kell. Az év még véget sem ér, maga világtalanná válik, én meg kísérgethetem az élet sötétjében. Hát jó lesz az magának? Csak ne bízzon abban!
Melyik nyakkendőjét? Ugyan! Ha nem a széktámlára dobná minden áldott este a holmiját, talán másnap is meglenne. Magában annyi a rend iránti igény, hogy ha nem sütne, azt sem nem venné észre, hogy a kályha tetején hál. Egyszer megelégelem, és meglátja, úgy kivágom a gangra valamennyi lomját, kezdve a nagyszobát beterítő irkacafatokkal, a tintafoltos ingjével, a felemás fuszeklijével együtt, hogy iramodhat szál gatyában összeszedni.
Még nem végeztem! Ömlik ki a küldemény a levélszekrényből. Megtenné a kedvemért, hogy csak a törvényszéki értesítőket és a szerkesztőségi dokumentumokat hozza fel a lakásba, az illatszerekbe áztatott rajongói cirkalmakat pedig diszkréten elegyengeti a pincelejáró melletti szemétkosár alján? Tudja, nem bírom a jázminfélék illatát, egyáltalán. Ezek a mai nőcskék meg úgy odáig vannak a virágos pacsulikért, borzalom. A fekete tintájuktól egyenesen kiver víz –… ezt nézze meg: még rózsás viaszpecsét, oda ne rohanjak… Jó, hogy nem a harisnyakötőjét adta postára.
Éjjel arra kelek, hogy hasogat a homlokom, mintha fejszével nyúznák róla a bőrt. Maga szerint nem a füsttől van? Nem megkértem legalább két tucatszor, hogy ha cigarettára gyújt, nyissa meg résnyire a konyha ablakát? Maga engem megöl.
----
Így teltek az estéink Bandival. Már ha otthon volt. Bántottam. Mindig. Megvolt rá az okom. Én annyit életemben nem vártam senkire, mint őrá. Éjszakákat töltöttem azzal, hogy hallgattam a fülemben az össze-vissza szívverésemet, és rettegve tűnődtem rajta, ugyan éppen ki melegíti az ölét. Melyik sikátorban hozza rám a szégyent. Gondolatban bejártam a környéket utcáról utcára az árnyékát keresve. Akartam találni valami megdönthetetlen tanújelét annak, hogy rászed. Hogy alávaló, rongy férfi, aki elhazudta nekem az összes szerelmes versét. Hogy mégsem én vagyok az ő tüze. Szinte epekedtem a fájdalomért. Egy besózott sebbel talán könnyebb lett volna sarkon fordulni, és magam mögött hagyni ezt a békétlen embert. Amikor már kis híján elpattant az agyamban az ér, meghallottam a lépteit a lépcsőházban. Ki tudtam találni abból, ahogy fordította a zárban a kulcsot, aznap este mennyit ivott. Ha csak éppen eleget, azonnal nyílott az ajtó, valamit fortyogott az előszobában félig hangosan, négy-öt mondatot, lehajigálta a karosszékre a ruháit, majd bezuhant az ágyba. De ha vállalhatatlanul sokat vedelt, olyan káromkodásokat engedett el a gangon, míg a kulccsal bíbelődött, hogy a házmester harmadnap sem köszönt. Nekem. (Mintha én tehetnék a Bandi szájáról). A lakásba lépve viszont ilyenkor nem szólt; némán, ruhástul, arccal esett a párnák közé.
Mindig megszagoltam a nyakát. És a füst és a lőre közül mindannyiszor kiordított a nyaka bőréből a jázmin illata.
Mikor a szív összeroppan – nehéz ezt elhinni –, valamelyest megnyugszik az ember. Tudja legalább, hogy mekkora terhet tud vinni egy életen át. Sohasem nagyobbat, mint amekkorát elbír.
Bereczki-Csák Helga
----
Mit bánom én, ha utcasarkok rongya,
De elkisérjen egész a síromba.
Álljon előmbe izzó, forró nyárban:
„Téged szeretlek, Te vagy, akit vártam.”
Legyen kirugdalt, kitagadott, céda,
Csak a szivébe láthassak be néha.
