Budapest Noir: Cannes-ba kevés, Debrecenbe kifogástalan

Van az úgy, hogy az ember nem a narráció síkjainak feszegetéséért megy a moziba, és úgy is, hogy otthon lerakja az ostort, amivel a történelmi hűséget kérné számon. A többség a pattogatott kukoricát szorongatva azon sem igen szokott tűnődni, milyen lesz majd a párbeszédek dinamikája. Maradjunk annyiban, a pórnép örül, ha kimozdul otthonról és megesik vele valami nem szokványos. Azaz aki nem filmesztéta, nem káprázatba csomagolt lélekrázó mondanivalóra vágyik, viszont őszinte várakozással, úgy ül le a vászon elé, hogy lepjetek meg, abban nem marad majd hiányérzet, ugyanis a Kondor Vilmos azonos című regényéből adaptált Budapest Noir az első perctől az utolsóig – ha nem is kimagasló, de – jó film.

Valamennyi irodalmi művet eleve hiba összehasonlítani a belőle kinőtt filmmel, hiszen a könyveket – jellemzően utólag – eredendően sokkal jobbnak érezzük náluk, ám magyarázatot csak elvétve tudunk adni ennek a miértjére. Pedig nagyon egyszerű oka van: a leírt szavakat a fantázia nagyon széles spektrumon képes beszéltetni, amihez képest a képi világ jóval szűkebb, konkrétabb és kevéssé személyes, mert kevesebb hozzá a közünk. Míg egy regény voltaképp bennünk játszódik, velünk van, hosszan olvassuk, addig a film előttünk pereg, meghatározott időtartamban. Vagyis javarészt 90 perc alatt kellene hozni azt, amire a regénynél az agy kap mondjuk két-három napot.

A Budapest Noir azzal együtt szép, hogy egy gyilkosság felderítéséről szól. Az 1936-os Budapestből felvillanó részletek, főleg az építészeti remekeknek és Ragályi Elemér kamerakezelésének köszönhetően, egy rendkívül elegáns várost festenek. A felszín alatti romlás – az utcai harc, az aktfotós manzárdszobája, az örömlányok budoárja – díszletei megkapóak, ami pedig a falak között megy, az mehetne, és megy ma is. A rendőrfőnök korrupt, a befolyással üzérkedés látványsport, politikusnak lenni jól jövedelmező hobbi, a luxusprostituáltakat katalógusból válogatják az elöljárók – mandzsettagombban, az asszony által élére vasalt ingben.

Mikor egy örömlány rejtélyes körülmények között meghal, majd a holttest eltűnik a boncteremből, akkor egy napilap újságírója az ügy végére jár. Cselekmény és izgalom tekintetében sem sok. Vér nincs, mellek alig, szex semmi. Ennyiből kell kihozni valamit. És amit lehetett, azt kihozták.

A riportert (Gordon Zsigmond) alakító Kolovratnik Krisztián végig azonos energiával van jelen: sármja és gőgje is a helyén, bár ahhoz, hogy a madamként (Vörös Margó) feltűnő Dobó Kata ledobja neki a ruhát, lehet, hogy egy kicsivel több tűz és férfias játékosság belefért volna. Azt a cinizmust azonban, ami a noir filmeknek legalább annyira sajátja, mint a ködfoltos éjjel és a baljósan szűk utca, Kolovratnik olyan jól hozza, hogy nehéz elhinni, az életben ettől esetleg lágyabb is tud lenni.

Tenki Réka (Krisztina) fotósként, egyben a riporter korábbi szerelmeként van jelen a filmben, és ha valami tartósan megmarad a Budapest Noirból, az ő arca biztosan – ragyogó közelik készültek róla, ahol nyilvánvalóvá válik, mennyire magabiztosan tudja viselni, egyben használni az ő saját szabálytalan szépségét.  

A film különleges hangulatát az adja, ahogy a késő őszi színekbe, a borongós mindenségbe beeszi magát a társadalmi rétegek kollektív bizonytalansága, a háttérben Gömbös halálával, a hitleri fenyegetettséggel és az utcagyerekek nyomorával együtt – a kettő együtt már sejteti a hamarosan elérkező, világméretű fájdalmat. Ebben a feszes miliőben emberek éltek, amit időlegesen bourbonnel vagy erősen festett lányok ölén oldottak, ami(k)től olykor megszaladt a kezük, vagy épp elment az eszük.

A Budapest Noir Cannes-ba kevés lesz, de hétköznap estére kifogástalan. Márpedig abból általában több van, mint ünnepből.  

Bereczki-Csák Helga