Az USB-kábelekből font kerítésen túl
Látták az ideális nyarat? A vibráló délibábok tövében reggel 8-tól az esti híradóig futkosnak a gyerekek a szántóföldön ott, ahol az sem fáj, amikor az éles bajszú búza véresre karcolja a térdüket. Ha megállnak, átéléssel isszák a tőgymeleg kecsketejet, elbírják, ahogy a szájpadlásukig nyal a macska, majd népmesét kérnek vacsorára. Ha feljön a Hold, lópokrócot húznak az augusztusi égbolt alá, hanyatt vágják magukat, úgy lesik a csillaghullást – még az is lehet, közben elrágnak egy hosszú fűszálat. Tízkor szó nélkül osonnak az ágyba, a takaró alatt pedig elemlámpával még elolvasnak tíz oldalt a Winnetouból. Álmaikban katonásdit és királynőset játszanak, mákot mérnek marokkal, vermet ásnak a homokba, hiszen tele van a tudatuk helyes szerepekkel és egészséges szimbólumokkal. Aztán reggel minden kezdődik elölről: ott van benne a nagymama szoknyája, a fáramászás, a meggymagköpködés, a nyers föld a lábujjak között és a halántékokon az a jóféle nyári izzadság, amit megfest a por…
Nem így telt? Hát hogyhogy? Micsoda alávalóság! Ja, hogy már nem 1983 van, és maguk is dolgoztak? Tagadják le! Mondják azt, hogy a gyerek átlagban napi 12 percet tévézett, a mobiltelefont csak képről ismeri, a tableten pirítóst ken, a Play Áruházról pedig azt hiszi, hogy újra kinyitott a sarkon a Domus. Mondják, hogy nyolc táborban volt, megtanult úszni, agyaggalambot lőni, szőni, fonni, nádi hegedülni, egyedül konyhakészre bontott egy hízót, miközben Sebestyén Mártát énekelt.
Hogy a valóság ettől egy kicsikét távol áll, az akkor derül ki, amikor a nyár – fél lábon állva, ajkat és ujjat harapva - valahogy mégis eltelik, aztán az ugyanolyan gyerekek szeptemberben ott ülnek az ugyanolyan óvodai széken vagy iskolapadban, ahol csak a cipő új és a láb nagyobb, és – bármit is hazudik a szülő – megbeszélik, hogy órákig elvannak az Xboxszal, kívülről tudják a Mancsőrjárat 3,5 órás végtelenített változatát a netről, vagy hogy éppen melyik tizenéves vlogger totálisan értéktelen élete hogyan telik a YouTube és a százforintos bolt között.
Olyan gerjesztett világban élünk, amiben álmegmondók és önjelölt Vekerdy Tamások álmegmondják, hogy a térerő a mostani generáció Adolf Hitlere, pusztuljon az érintőképernyő az összes szülővel együtt, aki ilyesmit rak a gyerek akár 3 csak méteres környezetébe. Mintha pikkelyező késsel esnének neki az ember lelkiismeretének... Már aki hagyja. Ilyenkor gondoljanak abba bele, hogy ezek az okoskodó szentek hol osztják az észt. Tudományos cikkben? Kommentben? És azok hol íródtak? A palatáblán? Vagy rákarcolták a véleményüket Homérosz seggére?
Az infokommunikáció helyes használata, a digitális írástudás, a képekben való gondolkodás nem a jelen mételye, hanem nélkülözhetetlen készség ahhoz a jövőhöz, amit jó lenne ésszel leélni. És nehogy már azt higgyük, hogy a mi földi pályafutásunk alatt a technológiai fejlődés végére kiraknak egy STOP táblát – fogunk mi még csodát látni, cifrábbat is a videótelefonálásnál. Szóval aki romlatlan hobót akar nevelni méhe gyümölcséből, az adja át magát az önmarcangolásnak, ha esetleg fél órát nyomja a gyerek a Clash Royale-t, a Honfoglalót, nézi Shakirát, a csillagrendszert, bármit – a többiek viszont nyugodtan felmenthetik magukat.
Való igaz, ezerszer jobban kell figyelni, mint bármikor, arra, hogy igazi kötődésük ne csak a konnektorhoz legyen. Azonban a tévhitek szétbombázását és az érzékenyítést mint fő szempontot elő illene venni valamennyi közösségben, ahova a gyerek tartozik. Nevezetesen: a könyvből való olvasás nem azért kell, hogy megtanulja, hol lakott Arany János kutyájának előző gazdája, hanem azért, hogy asszociációi legyenek, használhassa a fantáziáját, ugyanakkor uralni is tudja azt a képi és érzelmi sokféleséget, amit előhív a betű. Érzékenyít a művészet, a természet, a sport, az érzelmi élet valamennyi formája – az ünnepek, az értelmes együttlét. Ezek segítségével lesznek képesek meglátni a telefontöltőkből font kerítésen túl a segítségre szorulót, tisztelni a teljesítményt, a pénztárost, az edzőt, a különbözőséget. Csak így van esély arra, hogy ne uniformizált majmok váljanak belőlük, akik a tárgyak és a halmozás bódulatában 10 évesen még egy kenyeret sem tudnak venni a boltban.
Régen minden más volt? Lehet. A gyerekek mintha maguktól lettek volna normálisak – ahhoz, hogy ma is azok legyenek, sokkal többet kell adni nekik: lelki egészségből, élményből, problémakezelésből, férfi és női mintából, önbizalomból. Kretént nevelni manapság (akár óvatlanságból) pofonegyszerű, de egy ép közegben növekedő gyerek a pixelektől nem válik sivárrá, zaklatottá, agresszorrá. És mindaddig, amíg a gyerekek és a segítség számát meghaladják a tanszünetekre eső munkanapok, addig hiábavaló az önvád.
Nem mellesleg programozásból, robotikából, kódfejtésből, rendszerek beüzemeléséből, egyszersmind mérnöki teljesítményből és innovatív ötletekből világszínvonalon állunk – mindegyiket elég nehéz lenne két paradicsomkaróval űzni. Persze meg lehet próbálni.
Bereczki-Csák Helga
