Mi a jó a nőkben?
Miután az evilági leledzés alapvetően rémesen egyszerű (lásd még a lét elviselhetetlen könnyűségét Kundera mesternél), fogalmazzunk egyszerűen: a nőknek – csakúgy, mint a férfiaknak – bőven akadnak rossz és jó tulajdonságaik, szokásaik, stílusjegyeik és gondolataik egyaránt. Miután azonban nők nélkül nem élet az élet (ráadásul nőnap is van, ami nőiesen csalfán ünnepnek számít), az esetlegesen negatívba hajló meglátásokkal ehelyütt nem foglalkozunk: a kislányok, a csajok, az asszonyok, az édesanyák és a nagymamák dicsőségét jöttünk zengeni, és arra keressük a választ, hogy mi a jó a nőkben. A zsigerileg szexuális megközelítést tudjuk le gyorsan a legelején, tekintve, hogy a nők ugyan szerencsére nagyon szeretnek dugványolni-kufircolni-szeretkezni (mikor melyiket), ám kevésbé szeretnek erről olvasni: így jegyezzünk meg pusztán annyit, hogy beleremegésig köszönjük ezúton is azt is sok ribancos jóságot, amit kaptunk-éreztünk és amit kapni-érezni fogunk.
De térjünk át inkább a lélek rejtelmeire! A női lélek rejtelmeiről a férfiak a következőt tudják: …. Ez a (nem)tudás jogosítja fel a hímneműeket arra, hogy szeressék a nőket (több információ káros lenne a szerelemre nézve), és kötelezi arra, hogy vegyék komolyan a hölgyeket (aki nem ezt teszi, annak előbb-utóbb vége). Az a férfi, aki azt állítja, hogy ismeri a nőket, nyilvánvalóan hazudik, a nőket szeretni viszont mindenképpen kanjog, miután maguk a nők aztán nem nagyon szeretik a nőket. A nőkben tehát ilyen értelemben többek között az a jó, hogy hagyják magukat imádni, és ezt az imádatot képesek olyan ellenértékkel meghálálni, amely ellenérték jó esetben csak egy férfi számára felfogható: amikor mindez még lélekbe is talál, akkor érkezünk haza mindannyian.
Ha a lélek magasságaiból leugrunk a hétköznapok szintjére, akkor azt kell mondjuk, az a jó a nőkben, hogy – már bocsánat, de - sokkal „tökösebbek”, mint a férfiak. Minden nehézséget és problémát képesek megoldani munkahely-család relációban egyaránt (a hímek a gond első jelére elkezdenek horgászni/kertészkedni/meccsre járni/kocsmázni, és ily módon feladják a harcot), aminek az lehet a titka, hogy nincs is sok idejük az önsajnálatra: a melót ők is nyomják ezerrel, ám pluszban izomból és érzelemből is el kell látni a gyerekeket, ráadásul még párjuk igényeire is oda kell figyelmezniük néhanapján. És hihetetlen, de a nők többsége ezt bírja, nem roggyan meg, mint a parasztgatya, sőt, emellett képes még az agyilag általában meglehetősen korán megrokkanó férfiaknak is támaszt nyújtani: ha nők energiáját összegyűjtenénk, a fény beragyogná az univerzumok mindegyikét.
A nőkben az is nagyon jó, hogy alkalomszerűen magukra lehet őket hagyni. Ezt ugyan rettenetesen gyűlölik („mindent nekem kell csinálni”), ám azért titkon tudják, általános büszkeségük alapját többek között éppen ezek az egyedül megvívott harcok képezik. E nélkül sokkal rosszabbul állnának önbecs terén, ily módon a férfiak alapesetben ritka, de pánikszerű kiszakadása a mindennapokból éppen a nőket szolgálni van hivatva: jó, ha egy nő tudja, mennyit ér és mire képes, hogy azt ne mondjuk, hagyni kell a hölgyeket kibontakozni. Persze a nők nem buták, és pontosan tudják, hogy miután a férfi elkészül az ültetéssel (mag elvetve, óhe), legközelebb a betakarításkor jelenik meg a terményért könyörögve, a két esemény közti verejtékes munkát (a termőföld szorgos gondozását, a sárkányfű nyírását, a világvirág locsolását) pedig igyekszik messze elkerülni. A legjobb a nőkben az, hogy ezt képesek elviselni. Nem mindig, nem mindenhol és nem mindenkinek, de képesek. Nem speciálisan nőnapi figyelmesség kellene hogy legyen ezt megköszönni, de végül is az alkalom szüli a tolvajt is, hát éljünk a szituáció kínálta lehetőséggel: hogy hálát kell-e rebegnünk, vagy elég egy vidám „köszi”, azt döntsék el Önök, hölgyeim.
Tóth Csaba Zsolt
