Tovább ketyeg a nyugdíjbomba

Több mint félmillió forint hiányzik a 2011 után nyugdíjba vonulók havi büdzséjéből a Gazdasági Együttműködési és Fejlesztési Szervezet (OECD) által „tisztes megélhetésnek” tekintett életszínvonalhoz. Az egypilléres, kizárólag az állami nyugdíjrendszerre épített ellátás képtelen biztosítani az EU által is elfogadott, az aktív korúak átlagjövedelmének 70 százalékát kitevő bevételt. Az OECD által a napokban közzétett irányelv szerint ugyanis – a különböző hosszú lejáratú hitelek visszafizetése, valamint a gyermekek „kirepülése” után – ennyi pénzre van szükségük az időskorúaknak ahhoz, hogy megszokott életvitelüket a megszokott minőségben folytathassák.

Magyarországon ez a számítási módszer több sebből vérzik. Egyfelől ugyanis a végletekig eladósodott társadalmunknak jelenleg csak sajnálatosan csekély hányada mondhatja el magáról, hogy nyugdíjba vonulásának idejére minden hosszú lejáratú hitelét visszafizette. Ráadásul a jelen körülmények között igen sok nyugdíjas továbbra is támogatni kényszerül a gyerekeit, és/vagy alkalmasint az unokáit.

Mit is jelent az OECD által kiszámított, havi, egészen pontosan 532 ezer forint nyugdíjhiány? Tavaly 135 ezer forint volt a havi nettó átlagkereset Magyarországon. Eszerint a ma nyugdíjba vonulóknak az OECD irányelvei szerinti életszínvonal fenntartásához átlagosan 94 ezer 500 forintra van szükség. Ebből hiányzik havonta 44 ezer 333 forint. Azaz majd’ a fele. Minderről azonban kizárólag akkor beszélhetünk, ha a szóban forgó friss nyugdíjas minden hónapban rendesen fizette a járulékait, méghozzá a teljes jövedelme után! Mindannyian tudjuk, hogy ez messze nem így van. Az alkalmazottak elképesztően jelentős hányada ma is zsebbe kapja a fizetése egy részét, sokan a teljes járandóságukat. Abban az országban, ahol a világ legtermészetesebb dolga, hogy valakit minimálbérre jelentenek be, s csak ez után fizetnek járulékokat, senkinek sem kell csodálkoznia, amikor megkapja az első nyugdíját.

Jómagam éppen öt évvel ezelőtt írtam egy nagy terjedelmű tanulmányt a nyugdíjbombáról, s azóta a helyzet csak romlott. Akkor még javában működtek a magánnyugdíj-pénztárak, így a legtöbb, viszonylag fiatal munkavállaló bízvást elmondhatta magáról, hogy legalább két pillérre építi időskora megélhetését. Ám a valós és a bevallott – tehát járulékalapnak tekinthető – jövedelmek között akkor is mélységes szakadék húzódott. Mára az egyik pillér kidőlt, e helyütt ne firtassuk, miért és miként. A foglalkoztatottak döntő többsége pedig mind ez idáig még el sem töprengett azon, hogy miből fog megélni idős korában. Az Aviva minap közzétett felmérése szerint 74 százalékuk azt reméli, a nyugdíjkorhatár elérése után is dolgozhat, 64 százalékuk pedig abban bízik, hogy munkával egészítheti ki a nyugdíját.

Nem kéne, hogy így legyen!

A szocializmusban nevelkedett, ott szocializálódott magyar társadalom tagjai mai is úgy vélik: majd az állam gondoskodik róluk öreg korukban. Hogy úgy van! Csak aztán abból éljen meg valaki – OECD-módra „tisztesen”! Mert az államnak egyre kevesebb pénze lesz arra, hogy idős korú tagjairól gondoskodjék. 1990-ben az idős korú eltartottak rátája 20,4 százalék volt, 2010-ben 24,2 százalék. Ma négy aktív jut egy nyugdíjasra – az előrejelzések szerint ötven év múlva ez az arány 2:1 lesz.

A nyugdíjbombát csak és kizárólag az öngondoskodással, mi magunk hatástalaníthatjuk. Az állam elvette az egyik pillért, hát úja(ka)t kell állítanunk helyette. Amikor pedig örülünk annak, hogy milyen jól járunk a zsebbe kapott fizetésünkkel, gondoljunk arra, milyen jól jönne a nyugdíjunkhoz, az így eldobott összeg…

Horváth Árpád