Nyitás a Kárpát-medencére

– Hát oda hogy kerültünk? kérdez a barátom kitartóan. – Hát, vonok vállat, innen a Kárpát-medencéből. – Hogyhogy? – kérdezett tovább. S mikor már ideértünk, az én szemem is csillogott, hiszen kedvenc történeteimet kellett újból előadni.

Az úgy volt, kezdem szép lassan, hogy mi, itt a Kárpát-medencében őslakók vagyunk. Ehhez ma már kétség sem fér. – Honnan tudod? – feszíti újból a kérdését. – Hát innen-onnan, olvasni csak tudok, no meg beszélgetni is. És hivatkozom Grandpierre Attilára éppúgy, mint Bakaira, Simon Endrére és néhai László Gyula ásatásaira éppúgy, mint egykori egyetemi tanáromra, Ferenczi Pistára, aki a román főhatalom dacára is hármunknak (ennyien voltunk a történelem kar magyar szakán Kolozsváron) előadta a magyar őstörténetet. – Úgy, ahogyan az történt! – Vagyis? – kérdezte újból. S akkor rákezdtem:

Minden úgy kezdődött, mint a népmesékben meg van írva. Az Üveghegyen túl, még azon is túl, ahol a tetűt s a bolhát megpatkolták, hogy a súlyba s a francba meg ne botorkáljanak, még azon is túl, volt egy Tündérország, amit úgy hívtak, hogy a Kárpátok karéja. Dúsvizű folyók öntözték a földjét s a medence szorgalmas népe földet művelt, állatokat nevelt és élte szépséges mindennapjait. De mint a mesében, itt a földön is az ördög uralkodott akkoriban. Hozott is olyan zimankót szegény nép fejére, hogy az uccu neki, szedte a sátorfáját és déli melegebb éghajlatra költözött. Hangsúlyozom, hogy már akkor szervezetten, egy-két vezér fejedelem uralma alatt. S mivel szépséges nyelvünk akkor már kialakult, az itt élő törzsek népei tudtak szépen kommunikálni egymással. A délkeleti sztyeppéknél aztán találkoztak rokon népekkel is, akik, ha törve is, de beszéltek még magyarul, hiszen az Úristen nyelvét adták szájról-szájra. Boldogan keblükre ölelték a magyar szomszédokat és vígan telt sok ezer évig a mindennap.

Történt aztán egy szép napon, hogy űzőbe vettek a deli magyar vitézek egy gyönyörű szarvast. – Innen már tudom – bólintott a barátom. – Előbb mint szkíták, utóbb mint Hunor törzseinek népe zúdultak be a Kárpát-medencébe visszafoglalni az ősi jusst. – Úgy, úgy, fiam – mondtam. A szkíta apónak volt két szépséges unokája, Hunor és Magyar. Maga elé hívta őket és így szólt: – Fiaim, ismerem szívetek vágyát, bár itt  is kövér a fű, szépséges folyók szabdalják a síkságot, de a szívetek hazahúz az Üveghegyen túli ősmagyar világba. Menjetek hát házatok népével! Vigyétek haza a magyari szent szavakat!

Történt azonban egy furcsa dolog. Még annak idején, a nagy kivándorlás közben egyes törzsek elszakadtak a nagyoktól és északabbra húzódtak a rénszarvasok közelébe. Ezek ma is rokonok, a manysik és a chantik, akik ugyan elfogytak sokan a nagy orosz tengerben, de máig megmaradtak a szent magyar szavak birtokában. Attila halála után azonban szétment a nagy hun birodalom, de keletre jött követei biztatták Magyar törzseit, hogy keljenek mihamarabb útra, mert várja őket a Duna–Tisza-síkság és a Kárpátok dúslegelőjű karéja. És útra is kelt Álmos fia Árpád, hogy háza népét hazavigye a medencébe. De ez már a honfoglalás, a hetedik elemista is tudja. Így ért véget  történelmi kalandozásunk ebben a szépséges Kárpát-medencében, aminek bizony mi vagyunk az őslakói, nem a később bevándorolt szlávok és román oláhok.

Bereczki Károly