Adjatok nekem egy embert…!

Attól, mert az ember címzetes fogalmazóként dolgozik valamelyik pétervári minisztériumban, s egyre szaporodik a zagyvaság a keze alatt, még lehet spanyol király.

Minél magányosabbá válik, minél inkább elhomályosul a remény, hogy valaki egyáltalán tudomást vegyen róla, annál féktelenebb mohósággal falja fel eleven elméjét a zsarnoki vágy. Mely hatalmat nyerne a közömbösség, vagy éppen a szerelem felett.

Ilyenkor, röhög az arcunkba Gogol, életet ment, ha az ember egy reggel arra ébred fel, hogy valójában nem is Popriscsinnak hívják. Kishivatalnoki állása – kuncog az író – csak a magasabb rendű létezés álcája. Az aláírása alatti sk igazi jelentése: „spanyol király”. Ő maga pedig – hiszen 1834. október 3-át írunk, barátom – VII. Ferdinánd. Személyesen! 

Hogy ez őrület? Az. De védekezhet-e így az elme a létezés minden sejtjét elfertőző baj, az értelmes életbe, a szeretetbe vetett hit reménytelensége ellen? Naná! Hogy ami Popriscsinnak királyi újjászületés, alulfunkcionáló életének normalizálódása, az a kívülálló világ szemében elmebaj? Nézőpont kérdése.

Visszatért Debrecenbe Keresztes Tamással az Egy őrült naplója hétfő este.

A valamikori cívisvárosi fiatalemberből, a Csokonai Színház egykori zsengéjéből a budapesti Katona József Színház megbecsült tagja lett, akire ma már filmes főszerepeket írnak. A Gogol-művet 2016-ban, Bodó Viktor rendezésében alkalmazták színpadra, az eredeti szöveghez alig nyúltak. Az így született másfél órás őrületparódia, pardon, monodráma – a lelkes kritikák és a díjak száma alapján kijelentendő – lenyűgözte a szakmát.

A magánytól a hit elvesztéséig

Ott tartottunk, hogy Popriscsin csak olyan kishivatalnok, mint ezer másik. 42 évesen azonban még mindig egyedül jár haza, egyedül teszi fel a kis teáját és egyedül alszik el a hatalmas bérkaszárnya apró, kopár szobájának sarkába vetett matracon. Ez a kínzó magány az, amely nyársra húzza a címzetes fogalmazót, s míg az égető hiány fölött minden este ropogósra sül, elszökdöső képzeletének szikráit bámulja. Így fantáziál Popriscsin hivatali előrejutásról, de főleg arról, hogy holnap a szavát lesik, akik ma a puszta jelenlétére is süketek. Eképp sóvárog a benne élő, kiszáradó férfi Sophie kisasszony bokája, térdecskéje, combocskája után, s már attól kiveri a víz, hogy a kegyelmes úr leányának hálószobájára gondol. Ha oda csak egyszer bejuthatna…! Imigyen álmodozik koszfoltos ingében, csapzott üstökével, magányosan, tetterőtől elhagyottan, pár kopejkával és örök kishitűséggel a zsebében Popriscsin. Míg a kis szobán túl az élet könyörtelenül halad. 

 

Sok van, ami Popriscsint idegesíti, túl sok, a majompofájú osztályvezetőtől a saját önteltségéig, mert azért olykor ő is tükörbe néz. Mind közül semmi sem olyan nyugtalanító, mint a magány: búját, baját, örömeit megosztani nincs kivel. De még ehhez a fárasztó küzdelemhez is erőt ad számára a Sophie iránti egyoldalú szerelem, a délibábos meggyőződés, hogy tetszik ám a kisasszonynak! Aztán amikor kiderül, hogy a nő feleségül megy egy gárdatiszthez, Popriscsin addig is csalóka elméje végképp megroggyan – mert a remény elvesztése kibírhatatlan! 

– Adjatok nekem egy embert…! Adjatok nekem egy embert, akivel a szívem megtelik, akiben gyönyörködhetek! – kiált fel benne az értelem utoljára. Mert akinek nincs kit szeretnie, s nincs ki szeresse: csöndes megőrülésre van ítélve. 

Ezzel még a Popriscsinénál sokkal erősebb idegrendszer birtokában is jobb tisztában lenni.

Őrülten nevetni

Keresztes Tamás ámulatba ejti a közönségét immár másfél esztendeje. Elvarázsolja őket a looper nevű zenedobozzal, amely segít átélni egy bomló elme kakofóniáját és az általa tervezett díszlettel. Mely szavakkal leírhatatlan, s amelyet én már első benyomásként Edvard Munch: Sikoly című képének háromdimenziós kivetüléseként láttam. 

Laikusként hadd ne vállalkozzak annak megfejtésére, hogy Keresztes Tamás mitől ennyire hatásos. Magam hétfő este a Víg Kamarában annyit érzékeltem, hogy a színész nem egyszerűen változatos nyelvét beszéli annak, miként hagyja el az embert a józan ész, a hatalomvágyó agresszivitástól a megalázó szétesésen át a nyűszítő önsajnálatig, hanem képes ezzel egyidőben a figura, a helyzet, a nézőtér fölé emelkedve kinevetni mindenkit – önmagát is beleértve. Előadásában talán éppen ez a legőrületesebb, ez a szeme fehérjéből, hol alulról, hol felülről ránk villanó tekintet, Keresztes mintha egyszerre lenne Popriscsin, Gogol, a néző és még valami több.

A jel a falon, amire a szemeteket vessétek, ha jót akartok.

Irgalom!

Ratalics László