Mint vak a poharat

Bár a meteorológiai nyárnak hivatalosan vége van, nem hivatalosan a reggeli tükörtojást még simán elkészíthetjük a motorháztetőre ütve, a féléven azért már jócskán túl vagyunk. Vonhatnánk akár egy rövid mérleget is, milyen a lelkivilágunk, amikor a moziból visszabattyogunk kies kávézónkba, magyarán milyen volt eddig 2016 a felkínált filmfelhozatal alapján. Legyünk visszafogottak, udvariasak és tiszteljük a nyomdafestéket is: pocsék. Tudnánk cizellálni is: ilyen pocsék mozis évre nem is emlékszünk így nagy hirtelen, pedig már a Casablancát is nekünk vetítették le először.

Nem tudunk olyan tisztességes, iparos munkával elkészített, idei mozgófilmet felidézni, amire jó szándékkal beterelnénk szeretteinket. Még akkor jártunk a legjobban, amikor az előző részek kicsit langyos, de azért tűrhető újrázását kaptuk (Jason Bourne, Démonok között 2), viszont iszonyatos mennyiségű folytatás ömlött ránk, gyakran olyan filmek kapcsán, amiknél semmi sem indokolta azt (Függetlenség napja 2, Szemfényvesztők 2,), sikerült elkészíteni minden idők legótvarabb, a legbűzösebb szemétdombra való pénznyelő parádéját, az Öngyilkos osztagot, és akkor a számtalan műfogsort felvonultató Ben Hur gyalázatos újraforgatását még meg sem említettük.

Nem csoda, ha a mezőnyből messze kiemelkedik néhány animációs remek (Zootropolis, A dzsungel könyve, A kis kedvencek titkos élete) és a mi kis kedvenceink, a piros karikával jelzett horror vagy erősen vad thrillerek (Amikor kialszik a fény, A zátony, vagy a Cloverfield Lane. 10).

Márpedig tetszik, nem tetszik, amit most jó szívvel ajánlani tudunk az az év eddigi legizgalmasabb és legtöbbet nyújtó, a moziban éppen most is futó filmje a Vaksötét. Bár az eredeti cím jobban hangzik (Don’t breathe – ami, nagyjából annyit tesz, hogy tartsd vissza a lélegzeted) azért így sem rossz, csak éppen majdnem lelövi a poént, de erre még visszatérünk. A helyszín a lepukkant Detroit, itt készítették az összes külső felvételt, lehangolóbb környék nincs most talán sehol, a lepusztult, sivár képek láttán az operatőr munkája mindenképpen megérne egy misét. Az meg kettőt, hogy minden mást viszont magyarországi stúdiókban rögzítettek, sőt magyar szereplő is fellelhető a stábban, de nem áruljuk el, hogy kit alakít.

A történet alapjában nem túlbonyolított; unatkozó fiatalok azzal egészítik ki szűkös költségvetésüket, hogy ide-oda betörnek, szigorúan csak tízezer dollárnyi értékben rabolnak – a fölött már kapnának egy rendes budaházyst lebukás esetén – míg végül kinéznek maguknak egy háborús veteránt, akiről az a hír járja, hogy több százezer dollár értékű készpénzt őriz a házában. Időközben azonban kiderül, hogy a leszázalékolt hős vak, egyedül él egy erősen idegbeteg harci kutyával.

A rendező egyik legnagyobb érdeme, hogy nem moralizál, és főleg: nem foglal állást abban a kérdésben, hogy egy vak embert kiraboló társaság tagjai mennyire taplók, illetve a veterán sem dicsőül meg, mint a javait jogosan védő áldozat. Ráadásul hamar megtapasztalhatjuk, hogy a megtámadott olyan eszes, aljas és elvetemült, hogy szép lassan azon kapjuk magunkat, hogy a betörőknek szurkolunk, hogy éljék valahogy túl ennek a szadista állatnak az ámokfutását. Mégpedig vaksötétben, merthogy kialszik ám a fény és jön a némaság terrorja, amikor egy pisszenésért is halál jár és valóban, a sötétben otthonosan mozgó paralimpikon pisztollyal meg kalapáccsal veri végig a zajos társaságot a zegzugos lakásban.

A már említett bravúros operatőri munka mellett a hangmérnököknek is kijár a dicséret; nekik köszönhető, hogy kiválóan időzített sóhajtások, sikolyok, reccsenések és puffanások mesterien terelik el a figyelmet a kézben tartott pop cornos vödrökről. Azért a színészi munka is a helyén van, a veteránt alakító Stephen Lang úgy játssza el a vakot, hogy egy percig sem kételkedünk fogyatékában és hogy gyakorlatilag bármire képes;  Jane Levy pedig már csak azért is hiteles, mert a rendező szeretett volna valós érzelmeket kiváltani a szereplőkből, így a jelenetek megbeszélésekor néha hazudott nekik, és a sötét folyosón végigtapogatózva nem balról jött a pofon, hanem jobbról, amitől a színészre tényleg rájött a frász. Minden egyéb mondandó súlyos spoilerezés lenne, ezért nem is árulunk el többet a filmről, talán még annyit, hogy a befejezés is korrektre is sikeredett, sőt a rendező le sem zárta egészen, nehogy már teljesen megnyugodva vegyüljünk el a Péterffy utcai tömegben.

Sz.N.