Ezeken a mocskos szájú díszpintyeken röhögnek most Debrecenben

Minden nő kurva: ez volt az okosság pár héttel ezelőtt egy Debrecen környéki kerti bulin. A hetedik pálinkával, whiskey-vel, fröccsel a kézben, egy halovány „azért nem mindegyik”-re futotta, az ellenkezés második hulláma pedig a kiscsoportos társaság egyetlen hölgytagjának (feleség, édesanya) belenyugvó hallgatásán porladt szét. A férfiak a hetedik pohár után már csak tudják, próbáltam ránevetni némán, de olyan sötét, csillagtalan éjszaka volt, hogy csak a kontúrjai imbolyogtak a cigarettaparázs mögött. Elaludt, meggyújtottam: hadd mondják, villant fel az arca. Aztán: „Van benne igazság”, fújta ki a füstöt. 

Ami azt illeti, ez a „van benne igazság” nyugtalanít. Úgy 25 éve.

Minden nő kurva: ezt pedig már Titusz (Kiss Gergely Máté), a macsó pultos fiú mondja a Csokonai Színház Tesztoszteron című vígjátékában, szintén nem egészen száraz torokkal, de annál megfellebbezhetetlenebb magabiztossággal. Titusz, a vonzó, erős, nagybetűs hím, aki magától értetődően éli meg a nyers vágyakat a dolgok túlagyalása helyett. S a Titusszal együtt mulató hat férfi berzenkedése ellenére e felböffenés hamar tételmondattá emelkedik. 

Mégis, mi ez a látványos alázás, ez a maszkulin #metoo? Most komolyan, kurvázzák a nőket a színházban? 

Nos, Titusz sommás megállapítása előtt elfolyt már némi vodka, a vedelés pedig a legteljesebb mértékben támogatható. Hiszen a fülig szerelmes ornitológust, Kornélt (Mercs János) az esküvőjén vette palira énekesnői babérokra hajtó menyasszonya. A bulvár címlapjaira hajtó virágszál ráadásul nemcsak Kornélból csinált bohócot, hanem mindjárt Tretént (Rózsa László) is bajba keverte a szertartáson. Nem lőjük le a poénokat azzal, ha eláruljuk: a darab helyszínéül szolgáló étterembe az esküvői botrány során kitört verekedés után érkezik a több sebből vérző, felspannolt férfihad felháborodottságát és bánatát italba fojtani. Élükön a cudar kedvében lévő örömapával, Stavrosszal (Mucsi Zoltán), Kornél féltestvérével, Janisszal (Janka Barnabás), kollégájával, a szintén tudós Féreggel (Kurely László) és a „ringyó” zenekarának dobosával, Dióval (Papp István). 

Ez tehát a menyasszonyi cselvetésen feldühödött csődörök csoportja, mely haragos csalódottságát hol egymásra, hol a gyengébbik nemre szórja. A tesztoszteronszint arányosan emelkedik az üres vodkás üvegek és az előtörő sztorik számával: kit nem tapostak, hitegettek, csaltak meg? Kit nem irányítanak, vesznek semmibe, használnak ki? Hiszen míg a férfi azzal a leplezetlen egyértelműséggel csapja a szelet a nőnek, hogy megszerezze, addig őket másfajta motivációk (pénz, siker, ó, igen, csillogás) is fűtik. Két fújtatóból izzik e máglya, mely tetején a nő áll, akinek fő bűne, hogy a férfi életének leggyávább pillanataiban néma, megfejthetetlen, érinthetetlen marad. Titok, akit hiába csavarunk az önzés puha fátyolába, akkor is átsejlik a valóság és elviselhetetlen: hogy az élet nem a hímek színes pávatollai, hanem a nők döntései körül forog. 

Kornélék egyik fújtatója e lángoláshoz saját személyes kudarcaik, a visszautasítások, a hoppon maradások zsigerekig égető kandühe. A másik a tudomány: evolúciós alapon újabb és újabb szikár magyarázatokat gyártani a női hitványság (ledérség, bujaság, csalfaság) alátámasztására. Vagyis arra – fújják a vádat –, hogy férfinak lenni nehéz, s ezért egyetlen felelős van. Igen, azok a kurva nők! 

Hogy aztán, ha feltűnnek (Nagy Kíra), úgy dobjuk le a kanyargós értelmezéseket és a rinyálást, mintha a szirének éneke szólalna meg bennünk. 

A feleségeinket! A keresztény templomokban!

Erről szól tehát Andrzej Saramonowicz: Tesztoszteron című darabja, de ha megijedtek volna a vérkomoly sorokon, hadd kecsegtessek mindenkit: a drámai felvetés, mely szerint minden férfit a nők taszítanak a romlásba, Szikszai Rémusz rendezésében igazán élvezetes komédiaként jelenik meg. Az év elején futó Szétbombázva a trágárságáról híresült el. Megnyugtatásul, a Tesztoszteron sokkal vulgárisabb: nagyjából tényleg annyira, amennyire hat erősen ittas férfi egymás között, ha a nőket és egymást kell alázni. Vagyis nagyon-nagyon. Ezért gyereket ne vigyenek el rá azon romantikus felbuzdulásból, hogy minél előbb beszívja a színházi zsöllyék illatát, mert kínos lesz. Csak azért tanácsolom, mert a múltkor elkaptam néhány igazán kétségbeesett szülői tekintetet.

Fontos: bár voltak szép esték, én az utóbbi években nem voltam tanúja ilyen kirobbanó sikernek – szűnni alig akaró taps volt a színészek jutalma. Egyrészt mert a darab élvezetes, közérthető, provokatív, vagyis hatásos. Másfelől pedig jó az előadás, amely tartogat néhány aktuális közéleti kiszólást is Trumptól, a cigányokon át a magyar asszonyokat a római katolikus székesegyházakban izélgető muzulmánokig… 

Mucsi Stavrosa több tekintetben emlékeztet a Jancsó-filmek kultikus Kapájára, akiből a színész később olyan nagy sikerrel gyúrta meg a mindig mindenkit leugató, a bús fenébe elküldő karakterét. Mercs Jánost merészeltem dicsérni a Szétbombázvában nyújtott alakításáért: a Tesztoszteronban számomra ő a csúcs, valaki, aki tényleg el meri engedni a pórázt, amit mindannyian odaakasztunk a saját nyakunkba. Papp István és Rózsa László jól néznek ki a szerepeikben (nem fizikai értelemben mondom), hitelesek, Kiss Gergely Máté pedig annyi komplikált drámai hőst formált meg bámulatos erővel nehéz, kemény munkát igénylő előadásokban az elmúlt években, hogy üdítő volt látni végre komédiázni. S rossz szó a többieket sem érheti.

Mi legyen a végszó?

A nézőtérről felgurgulázó kacajokból úgy tűnt, a hölgyek jobban értették a csíziót. Hogy bár a Tesztoszteron végig őróluk beszél a maga felszínességében, de a férfiakról szól. Hogy semmit sem értünk a nőkből. Akikről pedig azt hisszük, mindent tudunk, a „kurvaságukkal” az élen. A kurvasággal, amiben legfeljebb odáig jutunk, hogy ha éppen nem árulás, akkor evolúciós szükségszerűség: így versenyeztetik a hímeket, hogy a lehető legéletképesebb utód születhessen, vagy hogy a legnagyobb eséllyel felnevelhessék.

Magyarázatokat gyártunk, szitkozódunk és közben rettegünk. Hogy soha nem leszünk olyan erősek, vonzóak, tehetségesek, mint amilyennek hisszük, hogy látni szeretnének. 

Ratalics László