Petőfi Sándort majdnem lelőtték, tudta?
A márciusi ifjak papírmasé figurái a pesti alvilággal vívnak ökölcsatát, Szendrey Júlia akcióhőssé válik, a terminátorszerű császári titkos ügynök, Farkasch mindenre kész, nehogy a „suhancok a feje tetejére állítsák a várost”; a magyar történelem nagy napjának mozis tablója kínos zenei dagályossággal, reklámipari párbeszédekkel, klipszerű hollywoodi giccsélményként vonul át rajtunk. Most vagy soha! – kritika.
A kezdőképeken – március 15-ének előestéjén – Jókai és Petőfi császári katonákba botlanak valamelyik gázlámpafényű pesti utcán, az egyenruhások városlakókat vegzálnak. A magyar szó nem kívánatos, puskatussal verik fejbe, aki mégis megszólal. Pár jelenettel később az óvatoskodó írót a költő azzal bátorítja, hogy ha merik vállalni a forradalom kockázatait, a fia már az „anyanyelvén szólalhat meg, szabadon”…
Dicsak, buksi, Rákay Philipék (producer, társ-forgatókönyvíró) madárnak néznek vagy „csak” tényleg elkerülte a figyelmüket az aprócska tény, hogy V. Ferdinánd császár – a reformkor vívmányaként – még 1844. november 13-án aláírta a magyar nyelv hivatalossá tételéről szóló törvényt? A negyvenes évek derekán a magyar irodalom soha nem tapasztalt módon pezseg, Petőfi a forradalom idején már népszerű költő, a márciusi ifjak jó része magyar nyelvű lapokba ír! Mindebből következően a 12 pont nem a szabad magyarnyelv-használatot, hanem a sajtó szabadságát és a cenzúra eltörlését követeli – hiszen az előbbi már adott. A magyar nyelv napját ez okból ünnepeljük november 13-án, s erről 2011-ben éppen a kétharmados Fidesz-KDNP többségű Országgyűlés rendelkezett. De haladjunk!
Tömegverekedés az egyetemen
A Most vagy soha! stílusbeli koncepciója bevallottan egy helyenként Guy Ritchie Sherlock Holmes-filmjeit, olykor a Birmingham bandáját (Peaky Blinders) idéző történelmi kalandfilm Petőfi Sándorral, Jókai Mórral, Szendrey Júliával és a főgonosz titkos ügynökkel a főszerepekben. A filmkészítők dolgát döntően befolyásolta, hogy március 15. eseményei részletesen ismertek. A fikciók terén ez értelemszerűen megköti a forradalmat a frontvonalból láttatni kívánó alkotókat, márpedig a Most vagy soha! erre vállalkozott: az örvény kellős közepében lenni. Életveszélyes olyan mozit csinálni, hogy közben napnál világosabb a happy end. Rákay Philipék ezért úgy döntöttek, Petőfiék masírozzanak a történeti szálon, míg a tulajdonképpeni kalandokra Szendrey Júlia és Farkasch karakterét használták fel.
A Guy Ritchie-s hatás a több mint kétórás film első harmadát-negyedét elviszi: a szereplők ugyan jellegtelenek, de változók, a párbeszédek középszerűek, de pattogók. Azonban ahogyan haladunk előre, úgy veszti el a tempót a történeti szál, a terek és a tömeg szélesedésével halványulnak az egyéniségek, ismétlődnek a képek, degenerálódnak a dialógusok. A főbb mozzanatok kölniszerűen édeskéssé, szájbarágóssá, ügyetlenné válnak, mint egy nyilvános leánykérés.
Ennél valamivel jobban sikerült a Most vagy soha! kalandszála, amely tűrhetően hozza az akciófilmes sablonokat (üldözések, verekedések, rizikósabb tornagyakorlatok stb.), de főleg Horváth Lajos Ottó tesz hozzá a haramiából könyörtelen titkos ügynökké lett Farkasch szerepéhez. A probléma itt nem a szereplőkkel, hanem az alkotókkal van, akik úgy „elkalandoztak”, hogy annak egy sor gyermeteg abszurditás lett a vége.
Ily módon a márciusi ifjakra „ráeresztették” a pesti alvilág Farkasch által felbérelt martalócait, hogy a két társaság egyetemi folyosókon vívjon pusztakezes csatát Bulyovszky Gyulával és Vasvári Pállal az élen… A Landerer-nyomdát felgyújtja, a gépeket összetöri a titkosügynökök és városi útonállók kommandója, ám mielőtt minden lángba borulna, Petőfiéknek sikerül kinyomtatni a 12 pontot a Nemzeti dallal együtt… Ahogy Szendrey Júliáról sem könnyű elképzelni, hogy kimerítő sprintek és több nagy pofon után még futja az erejéből a férje elleni merénylet megakadályozására, mindezt pár órával a várandóssága bejelentése után…
(A rend kedvéért: sem merényletkísérlet, sem gyújtogatás, sem a forradalommal összefüggő verekedés nem történt Buda-Pesten 1848. március 15-én. A feljegyzések egyetlen incidenst említenek, mégpedig egy orvosprofesszor felpofozását, aki eltiltotta volna Petőfiéktől a hallgatóit).
Hollywoodi népszínmű a magyarnak
Bár a Most vagy soha! külcsínre mozifilmszerű alkotás, belbecsét tekintve sajnos nem haladja meg a tévés vígjáték-sorozatokat. A főbb szereplők egydimenziós figurák: Petőfi Sándor (Berettyán Nándor) túlfűtött, Jókai Mór (Koltai-Nagy Balázs) hezitáló, Farkas gyűlölettel teli, Szendrey Júlia (Mosolygó Sára) szerelmes, Vasvári Pál (Fehér Tibor) szoknyabolond, Bulyovszky Gyula (Bordás Roland) joviális, Lederer Ignác (Lukács Sándor) rideg…
E sematikusság okszerűen következik abból, hogy az alkotók gyámoltalansága, képzelőerejük hiánya vagy szándékos semmitmondása miatt a film kizárólag a március 15-i események jobb-rosszabb felmondását és a kalandszál „menedzselését” tartja szem előtt. '48 sokrétű előzményeiről, Kossuth szerepéről, a radikális ifjúság és a liberális köznemesség feszültségéről, a főnemesség óvatos-kitérő manővereiről, a bécsi udvar reakcióiról a világon semmit sem tudunk meg. Petőfiék meteorbecsapódás-szerű lángcsóvaként, önmagukban vitték végbe a forradalmat, sugallja a film, holott tudhatjuk: az akkori rendszerváltozás közvetlenül március 3-án Kossuth Lajos messze visszhangzó, a jobbágyság felszabadításáról, a közteherviselésről, az önálló magyar kormány létrehozásáról szóló beszédével kezdődött, erre épült később a 12 pont, ha a márciusi ifjak ki is egészítették, például a sajtószabadság követelésével.
Nem emlékszem, hogy a Most vagy soha! említést tett volna a fedélzeten Kossuthtal, Batthyányval és vagy száz díszmagyarba öltözött nemessel Pozsonyból március 15-én kifutó, Bécsbe tartó gőzösökről, márpedig e kompánia a császárhoz indult kieszközölni a változásokat. Mindezt csak azért írom le, hogy lássék, a forradalom legalább három helyszínen zajlott: Buda-Pest utcáin, a pozsonyi Országgyűlésben és a bécsi udvarban. Mindez nem csak a teljes kép megmutatását szolgálta volna nagyszerűen. Amennyiben az alkotók merik kicsit terjeszteni a gondolkodásukat, úgy a film sem laposodik el az önismétlésekben, nem ereszt le a Nemzeti Múzeum lépcsőjénél játszódó grandiózus jelenetek után.
E gyöngécske dramaturgia erőtlen színészvezetést eredményez, amiért főként a rendező, Lóth Balázs (Pesti balhé, A mi kis falunk) kérhető számon. A Most vagy soha! a népszínművek olcsó nívóján szólal meg, gesztusait a színpadi manírosság diktálja, a szövegek túlnyomó része életszerűtlen. A zenei aláfestés az aránytévesztés tankönyvi esete – túlcsorduló, indokolatlan, didaktikus. Mindez együtt már kínos. Kivéve, ha az ember úgy ül be a moziba, hogy már csak az örökösen fanyalgó lipsik bosszantása végett is tíz pontra fogja értékelni a filmet. Még mielőtt elkezdődött volna.
Mindent összegezve nagy baj nincs. Van egy hollywoodi tömegmozink a '48-as forradalomról, amely pont alkalmas lesz arra, hogy a következő generáció ugyanezeket a kliséket ne akarja megismételni. A filmre költött hatmilliárd forintnyi közpénz szóra nem érdemes összeg. Állami cégek évi szinten ennél többet költenek el a Fradika szponzorálására. A Most vagy soha! nem a pénz miatt marad el a Bajnokok Ligája vagy az Európa-liga színvonalától. Hanem azért, mert a sikerhez először is jó írók, bizonyított, a szakma által elismert, nem pedig egy középszerű megmondóember gründolta alkotógárda kell.
A 48-as forradalom a nemzeti szuverenitás mellett arról is szólt, hogy a gazdag magyar földesurak (oligarchák) a köznemességgel együtt méltóztassanak adózni (igazságos közteherviselés), a törvények egyenlően vonatkozzanak mindenkire és hát a sajtó legyen cenzúramentes, szabad. A mai Petőfik és Vasvárik – ha volnának – nem a Fidelitasban bontogatnák a szárnyaikat. Így miért is csodálkoznánk azon, hogy Rákay Philipék számára a 12 pont nem volt annyira szexi, helyette inkább etnikai-nyelvi elnyomást vizionáltak.
Ratalics László
