Miért éppen Debrecen? – Székelyné Baksa Irén

Interjúsorozatunkban arra vállalkozunk, hogy olyan Debrecenben élő érdekes arcokat mutassunk meg a nagyközönségnek, akik tudatosan ezt a várost választották otthonuknak, vagy olyan lokálpatriótákat, akiket még ha el is sodort az élet, végül visszatértek és ragaszkodnak szülővárosukhoz. Székelyné Baksa Irén egy kárpátaljai kis faluból jutott el a debreceni tanítóképzőbe. A mozgás a szenvedélye, hiánytalanul felsorolni sem lehet mi mindenbe belekóstolt már: néptánc oktatói fokon, túrázás, via ferrata, latin táncok, kerékpározás, evezés, futás, jóga. Diákjainak néptáncszakkört tart, kerékpáros- és gyalogtúrákat szervez. Aktivitás és életigenlés nem kisiskolás fokon. Ötvenkét éves, két felnőtt gyermeke van. Az interjúban azt is elmesélte, milyen magasra jutott a hegyekben.

Cívishír: Lássuk csak, milyen mozgásformákat űzöl mostanság! Azt hiszem, a fiatalabbak is megirigyelhetnék az energiádat.
Székelyné Baksa Irén: TRX-re vagy más néven funkcionális edzésre járok heti kétszer. Csapókertben élek, ahol van egy nagyon jó edző, aki gyógytornász is egyben, így nagyon odafigyel arra, mit és hogyan csináljunk. Szerintem fontos a kíméletes edzés, tehát hogy közben a gerinctartó izmok vagy semmilyen más terület ne sérüljön. Zumbára is jártam, de mivel megszűnt, most a latin táncokba kóstolok bele. A Positive Dance nevű tánciskolába nem szükséges párban jelentkezni (a férjem ugyanis nem szeret táncolni), egyszerűen olyan hölgyeket keresnek, akik szívesen táncolnak. Cserébe néha fel kell lépni rendezvényeken. A néptánc is a szenvedélyem: a moldvai például egy olyan archaikus táncfajta, ami megint csak azért ideális a számomra, mert a jellemző körtáncai miatt ide sem szükséges párban érkezni. A Mozdulj, Debrecen! programjaira is szoktam járni, kipróbáltam néhány csoportos órát és a közösségi futásra is néha elmentem. Az egyik kolléganőm a Futni mentünk filmtől fellelkesülve belevág az egyik régi álma megvalósításába, a maraton teljesítésébe. Engem is rávett, így hát októberben maratont futunk váltóban Budapesten. Négyen leszünk, a távot sem arányosan osztják fel, így nekem körülbelül 11 kilométert kell majd teljesíteni.

Cívishír: Addig minden nap edzetek?
Székelyné Baksa Irén: Nem, én hétvégenként szoktam vele menni, akkor az erdőn keresztül kifutunk Pallagig. Ha csak egy sima kört futunk, az 7,8 kilométert jelent, de ha fésűben tesszük meg, tíz kilométer megvan. Korán elindulunk, csend van és nyugalom, nincs sok ember, jószágot is látunk néha. Kellemes kikapcsolódás.

Cívishír: Mindezek mellett azt is tudom rólad, hogy nem egyszerűen szeretsz túrázni, hanem a túravezetői képzést is elvégezted. Az igazán nagy hegyek és kihívások sem jelentenek gondot neked. Mi volt a legmagasabb csúcs, amit megmásztál?
Székelyné Baksa Irén: Az Elbrusz (a Kaukázus legmagasabb hegye, ma Oroszországhoz tartozik, magassága 5642 méter – a szerk.), amit még tizenhatévesen, a Szovjetunió idejében volt szerencsém megmászni. A háromezer méteren található menedékháztól indultunk a csúcstámadásra.

Cívishír: Mi volt a legkimerítőbb vagy a legkalandosabb túrád, amire a mai napig valami miatt emlékszel?
Székelyné Baksa Irén: Évekkel ezelőtt Debrecenből indultam egy túracsoporttal Romániába, a Kárpátokba. Már amikor kiszálltunk a buszból, szemerkélt az eső. Ez egy gerinctúra lett volna, de egyre jobban esett és fújt a szél, ezért egy idő után feladtuk, lejöttünk, mert egyesek nagyon fáztak. Viszont a busz nem érkezett meg értünk, ugyanis időközben meghibásodott. Úgyhogy mi ott vártunk csuromvizesen, a váltóruha nyilván a buszon volt. Egy-két órán át így kellett várakoznunk, amíg végre megjavították, és értünk jöttek. Az élmény mindenesetre megmaradt bennem, hogy vizesen nem olyan jó egy helyben állni. Amikor haladsz előre a hegyen, az kihívás még cudarabb időben is. Persze, ma már lehet kapni nagyon jó túrafelszerelést, de valójában a vízhatlan dolgok is csak bizonyos ideig vízhatlanok, ha pedig egész nap mész benne, előfordulhat, hogy nem kívülről fogsz megázni, hanem belülről megizzadni.

Cívishír: Az biztos, hogy Kárpátalján, ahol felnőttél, a közeli Kárpátokban nem is akármilyen tájakat láthattál. Honnan jön neked egyébként a hegyek és a túrázás szeretete?
Székelyné Baksa Irén: Beregsomban éltünk, ami egy határ menti kis falu a Beregszászi járásban. A szüleim geofizikus-mérnökök voltak, a munkájuk pedig megkívánta, hogy terepen is dolgozzanak. A hegyekbe mentek, méréseket végeztek, majd azok alapján számításokat, hogy vajon ott a földben van-e ásványkincs, és érdemes-e kitermelni. Leginkább nyáron keltek útra legalább egy hétre, és a szünetben minket, az öcsémet és engem is magukkal vittek. Nálunk május 25-én befejeződött a tanítás, tehát onnantól kezdve miénk volt a világ. Természetközeli, gondtalan nyarakra emlékszem, amikor a hegyi falvakban együtt bóklásztunk a helyi pásztorgyerekekkel. Apukám nagyon szeretett hegyet mászni, de a tengert is imádta. Gyerekkoromban sokat mentünk vendégségbe a Krímre is egy baráti családhoz. Ott aztán megkaptuk egyszerre a tengert és a hegyet is. Az anyai nagyszüleim pedig Donyeckben éltek. Ha elindultunk a tengerre, előbb Kijeven keresztül (ott is voltak barátai apukámnak) megérkeztünk Donyeckbe, majd onnan mentünk át a Krím félszigetre, de útközben az Azovi-tengerben is csobbantunk egyet, mert az is útba esett. Donyeck 1500 kilométerre volt tőlünk, amihez még pár száz kilométert hozzátettünk, de gyerekként olyan jó volt ezt megélni.

Cívishír: Ezek szerint édesanyád orosz.
Székelyné Baksa Irén: Valójában az édesapja fehérorosz, az édesanyja pedig orosz. Teljesen integrálódott egy akkor még szinte száz százalékig magyar faluban. A 90-es évek elején csak az egyik egyetemi kutatómunkám során derült ki, hogy Beregsomban egyetlen nem magyar nemzetiségű él, méghozzá egy finn származású néni, aki a férje révén került oda, de erről senki sem tudott. Azóta nagyon sokan elköltöztek a háború vagy a jobb élet reménye miatt. Infrastruktúrája gyakorlatilag leépült, régen volt községháza, posta, most már Kaszonyhoz tartozik a falu. Minden odalesz. Olyan rossz ezt látni, mikor az ember hazamegy.

Cívishír: Magyarországon végül hogy lyukadtál ki?
Székelyné Baksa Irén: Beregszászban érettségiztem, majd levelezőn beiratkoztam az Ungvári Egyetemre magyar filológia szakra. Mellette dolgoztam, úttörővezető és szabadidő-programszervező voltam egy beregszászi iskolában. Közben amint Ukrajna önálló lett, bevezették a világirodalom és a néprajz tantárgyakat, azokat is tanítottam, ami miatt elküldtek továbbképzésre Ungvárra. Így párhuzamosan jártam egyetemre és továbbképzésre is. Nem sokkal később átmentem Zápszonyba (kis falu a Beregszászi járásban – a szerk.), ahol még mindig képesítés nélkül, de ott már taníthattam magyar nyelv és irodalmat, valamint világirodalmat. Mindig izgatott a magyarországi tanulás lehetősége, mert mindenhonnan azt hallottam, hogy ott mennyivel jobb és másabb az oktatási rendszer. Ezért úgy döntöttem, hogy én ezt a másabbat szívesen kipróbálnám. A Debreceni Tanítóképző Főiskolán tárt karokkal vártak, csak egy alkalmassági vizsgára köteleztek, bár mindent az elejéről kellett kezdenem, az Ungváron elvégzett két év tantárgyaiból semmit sem fogadtak el. De akkor már eldöntöttem, hogy nem akarom a filológiát ott folytatni. Úgy éreztem, ez a kisiskolás korosztály közelebb áll hozzám.

Cívishír: Miért éppen a debreceni tanítóképzőre gondoltál?  A nyíregyházi még közelebb is lett volna. Vagy voltak itt ismerőseid?
Székelyné Baksa Irén: Valamiért vonzott Debrecen, a cívisváros, pedig akkor még senkit sem ismertem itt. Aztán lett egy ismerősöm Hajdúböszörményben, nála laktam, onnan jártam be busszal. Közben elvégeztem a C-kategóriás néptáncoktatói képzést is. Lényegében ennek köszönhetem az első munkahelyemet, ahol a mai napig is dolgozom. A Nemzeti Alaptanterv akkor kötelezően előírta az 1-4. osztályosoknak a néptáncoktatást. Abban az időben még nagyon nehéz volt tanítóként elhelyezkedni Debrecenben, de nekem ez a képesítés aduász volt. Így 1999-től dolgozom a Hunyadi János Általános Iskolában.

Cívishír: Ha jól emlékszem, a férjeddel is a tánc hozott össze, bár nagyon furcsa, hogy most azt mondja, nem szeret táncolni.
Székelyné Baksa Irén: Akkor még szeretett! A Nagyerdőn volt egy Varjúvár nevű hely, ahol a fiatalok táncházat rendeztek. Volt ott minden, sokféle tánc. Ő a szervezők közé tartozott, ugyanis a budapesti egyetemi évei alatt nagyon sok népzenészt és népzenei csoportot megismert, jól jöttek azok a kapcsolatai. Egyébként hajdúnánási származású, a Budapesti Műszaki Egyetemre járt, de aztán Debrecenben kezdett dolgozni.

Cívishír: Tehát fiatalként mindkettőtök számára nyilvánvaló volt, hogy Debrecenben maradtok. Sosem merült fel, hogy elköltözzetek innen?
Székelyné Baksa Irén: De igen, sőt, el is mentünk Bicskére, mert a férjem utánajárt, hogy ő ott találna állást. Én akkor nem dolgoztam, gyesen voltam éppen. Sétálgattunk, körülnéztünk. Aztán azt mondtam neki, hogy egyrészt már most is olyan messze van tőlem Kárpátalja, másrészt szerintem az ember ott érzi otthon magát, ahol már kiépítette az emberi kapcsolatait. Akkor már itt voltak barátaink, és bejártam a Debreceni Népi Együttes idősebbeket tömörítő csoportjába, a Hajnal Pelikába. Olyan jó kis közösségbe kerültem, hogy azóta is tartjuk a kapcsolatot, összejárunk. Persze, ahogy a gyerekek kirepülnek, nem tudhatjuk, hogy örökre itt ragadunk-e, hiszen az ember miattuk kész akár messzebbre is költözni. A fiam jelenleg Budapesten él, de nagy álma Japán. A lányom pedig idén Hollandiában kezdte meg az egyetemi tanulmányait.

Cívishír: Egészen Japánig elmennél utánuk?
Székelyné Baksa Irén: Addig azért nem, már Budapest is túl nagy nekem. Esetleg a főváros agglomerációja szóba jöhet, de legszívesebben a természet közelébe költöznék, ahol van víz és hegy is. Nincs konkrét hely a fejemben, de a csúcsok csúcsa a tenger és hegy együttállása lenne.

Cívishír: Tehát ha Debrecen gyenge pontját kérdezem, számodra éppen ez: nincs se víz, se hegy...
Székelyné Baksa Irén: Valóban kicsit lapos. Kárpátalján azért van mind a kettő. Középiskolás koromban tagja voltam egy turistaklubnak, ami minden hétre szervezett valamit: hegymászást, síelést, tájékozódási futást vagy evezést. Végül is innen sincs olyan messze, ha szép kirándulóhelyre vágyunk. A férjemmel a második randink Tokajban volt, elmentünk evezni. Autóval a mai világban már mindenhová eljuthatunk. A bihari hegyek viszonylag közel vannak, vagy Kárpátalja is elérhető, csak a jelenlegi háborús helyzet nem olyan kecsegtető. Debrecent egyébként szeretem a maga laposságával együtt. Van egy hangulata, és bár úgy tartják, hogy ezek a cívisek milyen nyakasok, szerintem nem is annyira. Olyan sok jó ember van itt, legalábbis akikkel én kapcsolatba kerültem. Itt segítik egymást az emberek. Tehát én nem hiszek abban, hogy csak rossz ember vagy csak rossz dolog van ebben a világban, hanem ha rákoncentrál az ember a jóra és a pozitívra, akkor azok őt is megtalálják. Vannak jó változások ebben a városban, és persze van, ami nem tetszik annyira…

Cívishír:  Milyen változásokra gondolsz?
Székelyné Baksa Irén: Kezdem a pozitívakkal. Arra például, hogy a mozgást ennyire felkarolták. A Csapókerti Közösségi Házban egy-egy jógán vagy gerinctornán nagyon sok ember vesz részt, köztük sok idős is, akiknek bár nehezére esik a mozgás, mégis csinálják. Szeretem a város kulturális életét is. Az utóbbi időben igyekeznek fellendíteni, hogy ne kelljen mindenért Budapestre menni. Az itt élők sokféle műfajból válogathatnak, kipróbálhatják, aztán eldönthetik, mi képvisel értéket számukra. Közösségteremtő foglalkozások is vannak, például társasjátékos helyek, vagy idegen nyelvű beszélgetős klubokat is szerveznek. Néha kutatni kell utánuk, mert nincsenek túlreklámozva. Hozzáteszem, az én igényeim is változtak az idők folyamán. Régebben szerettem a nagy nyüzsgést, a pörgést, ma már elkerülöm a virágkarnevált, vagy a Mihály-napi vásárra is célirányosan megyek. Mindezek mellett Debrecen még mindig élhető méretű város. Persze, van egy-két zavaró harsányabb esemény, de akkor el lehet menni hegyet mászni.

Cívishír: Ami ezekkel szemben fejlesztésre szorul, mi lenne?
Székelyné Baksa Irén: Nem fejleszteni, hanem inkább leépíteni kellene az akkugyárakat. Ez nyugtalanít, mert nem biztos, hogy jó, ha egy alapjában véve egyetemista városra most ipari jelleget kényszerítenek. Szerencsére ma már fel lehet szólalni, és nagy dolog az, hogy kiállnak az emberek. Ha nem emelünk szót, nem tettünk semmit. De vajon nem marad mindez csak pusztába kiáltott szó? Az érdek valahogy felülkerekedik. Nem is értem a koncepciót, hiszen itt az Alföldön egyébként is kevés a víz, ez az ipari tevékenység pedig a hírek szerint nagy vízigénnyel jár. Amikor körülöttünk a Fancsikai-tavak folyamatosan a kiszáradás határán voltak, azokat nem tudták anyagilag egy kicsit megtámogatni. Erre meg van pénz. Persze, ismerem a hivatalos tájékoztatást, hogy milyen nagy lehetőség ez a térségnek munkahelyteremtés tekintetében. Azt sem értem, hogy miért épp a legjobb termőföldeken létesítették ezeket a gyárakat. Biztosan előrevisz a fejlesztés, de nem mindenáron. Az ember szeret itt élni, de lehet, hogy egy idő után nemcsak a gyerekei, hanem az egészsége miatt is felmerül benne, hogy elköltözzön.

Cívishír: A következő úti cél mi az életedben? Gondolok itt konkrét hegyekre, helyekre vagy egyéb megvalósítandó álmokra.
Székelyné Baksa Irén: Az Elbruszra szívesen visszamennék még egyszer. Annak idején nagyon megfogott, tetszettek ott a gleccserek és az egész látvány. A Kárpátaljai Hazajáró Egylettel továbbra is szeretnék sokat túrázni, ők Beregszászból indulnak többnyire egynapos túrákra a Kárpátokba. Nagyon egyszerű terveim vannak. Szeretnék megtanulni angolul olyan szinten, hogy tudjak rendesen kommunikálni, nem csak úgy ahogy megértessem magam. Aztán szeretném az autóvezetést felfrissíteni, mert bár nagyon régóta van jogosítványom, nem vezetek. Újra órákat fogok venni, mert a mostani forgalmat látva nincs merszem a volán mögé ülni annyi év kihagyás után.

Cívishír: Ha választanod kellene, az összes mozgásforma közül melyik a kedvenced?
Székelyné Baksa Irén: Nehéz kérdés, mert a tánc is kell, de a hegymászás is nagyon kell. Ezek kiegészítik egymást. Más miatt szükséges az ember lelkének. Nemcsak azért jó a mozgás, mert az izmaidat tartja karban, hanem a lelkedet is. Mert nem igaz, hogy lelketlen a világ.

Cívishír: Valamifajta olyan életigenlés sugárzik belőled, ami arra hajt, hogy mindig a pozitív oldalát lásd meg az életnek. De javíts ki, ha tévedek.
Székelyné Baksa Irén: Ez az alapgondolatom. Erre kell koncentrálni, mert egyrészt mindig van, akinek sokkal rosszabb, másrészt élni szép és jó. Akkor miért ne keresnénk meg a pozitívat abban a napban vagy abban a percben? Lehet, hogy aznap egy mosoly, másnap a hegycsúcs, hétvégén a táncház. Nyilván történik az ember életében rossz dolog, esetleg nagyon rossz is. De aztán úgyis jön a jó. Minden rosszra jön egy jó, vagy lehet, hogy több is, ki tudja? Nem szabad beleragadni sem az önsajnálatba, sem a saját keserűségünkbe. Ez nem könnyű, sosem könnyű. De meg kell keresni, amibe bele lehet kapaszkodni és azzal felvértezve továbblépni. Voltaire szavai jutnak eszembe ezzel kapcsolatban: „Úgy döntöttem, hogy boldog leszek, mert az nagyon egészséges".

Krajnik Ildikó