Miért éppen Debrecen? – Amandine Hubert válaszol

Interjúsorozatunkban arra vállalkozunk, hogy olyan Debrecenben élő érdekes arcokat mutassunk meg a nagyközönségnek, akik tudatosan ezt a várost választották otthonuknak, vagy olyan lokálpatriótákat, akiket még ha el is sodort az élet, végül visszatértek és ragaszkodnak szülővárosukhoz. Amandine Hubert egy Nantes melletti kisvárosból származik, de lényegében egyetemista kora óta úton van. Köszönhető ez annak, hogy olyan szakmát választott, amit Franciaországban nem is igazán űzhet. Hat éve Magyarországon él, jelenleg a Debreceni Egyetem Francia Tanszékének lektora. Határozottan leszögezi, hogy Franciaországba nem tér vissza soha. Ennek okáról és arról, hogy miért szeret Magyarországon tanítani, is beszélt nekünk.

– 2024 szeptemberétől dolgozol Debrecenben, de előtte már megjártad Miskolcot és Nyíregyházát. Hogyan jutottál a cívisvárosba?
Amandine Hubert: – A Magyar-Francia Ifjúsági Alapítvány alkalmazásában 2019 szeptemberében először Nyíregyházán kaptam állást. Ott talált a COVID első hulláma, amikor teljes volt a káosz, senki sem tudta, mi a teendő egy ilyen helyzetben. Nyíregyháza egyébként nem igazán tetszett nekem, mert egészen kicsi, nem sok mindent lehet ott csinálni. A COVID alatt ez az érzés még nyilvánvalóbb lett. 2020 márciusától, amikor hirtelen bezárt minden, annyi dolgom volt, hogy hetente egyszer feladatokat kellett készítenem a tanulóknak, amit ők vagy visszaküldtek, vagy nem. Egy tanévet töltöttem Nyíregyházán, aztán felmerült az áthelyezésem. Nem választhatunk magunk várost, az alapítvány mint munkáltató önkényesen dönt erről. Nekem kapóra jött, mert egyrészt nem tetszett Nyíregyháza, és más országba sem tudtam költözni abban az időben, másrészt már voltak barátaim Miskolcon, így hát szívesen átmentem. Miskolcon négy évet töltöttem, ott ért a COVID második hulláma – szervezettebb formában, már tudtam online tanítani. Tavaly az előző debreceni lektortól hallottam a munkalehetőségről az egyetemen, amit karrierépítési szempontból előrelépésnek találtam. Másrészt a párom itt él, tehát a szívemre hallgattam, és a hétvégi utazgatások helyett ezt a megoldást választottam. Megpályáztam az állást, most már az egyetem közvetlen alkalmazásában állok.

– Választ kaptunk tehát arra, hogy miért éppen Debrecenbe kerültél, de miért éppen Magyarországra?
Amandine Hubert: – Az első munkahelyem Szerbiában, Újvidéken volt, ahol 3-6 év közötti gyerekeket tanítottam egy magániskolában. Ám az az intézmény elég furcsán működött: önkéntesként vettek fel, nem kívántak hivatalosan alkalmazni, és részben készpénzben – feketén – akartak fizetni, mert ha felvesznek, akkor a vízumomat is állniuk kellett volna. Úgy döntöttem, ilyen körülmények között nem maradok. Az interneten találtam meg a Magyar-Francia Ifjúsági Alapítvány hirdetését. Újvidék közelében akartam maradni, reméltem, hogy Szegedre helyeznek. Az alapítvánnyal egyébként nagyon jó tapasztalataim vannak, mindent intéztek, nekem csak alá kellett írnom a papírokat. Ma is visszahívnak egyik-másik rendezvényükre.

– Hogyan lehet valaki külföldön lektor? Milyen végzettség szükséges hozzá?
Amandine Hubert: – Francia mint idegen nyelv mesterképzést kell végezni. Nem is taníthatok francia anyanyelvűeket. Nantes-ban jártam egyetemre, az idő alatt voltam ösztöndíjjal Norvégiában, gyakorlaton pedig Szenegálban. Aztán jött Közép-Európa. Anyukám nagyon csalódott, kérdezte is, mikor megyek haza. Mondtam: soha.

– Nahát, mi ez az ellenérzésed Franciaországgal szemben?
Amandine Hubert: – Nem tetszik az egyre feszültebbé váló politikai helyzet. Az iskolák és az oktatási rendszer sem jó, ami se nem a tanárok, se nem a diákok hibája, egyszerűen a rendszer ilyen. A közintézmények helyzete is szörnyű, például a tető rádől a diákokra, vagy 40 fős osztályok vannak…

– Ezt most is így gondolod, miután láttad a közép-európai állapotokat?
Amandine Hubert: – Talán azért érzem így, mert én nagyon jó iskolákba kerültem, vagy mert mindig kis csoportokat tanítottam. Volt olyan, hogy a diákjaimra néztem és megkérdeztem tőlük: de hát én unatkozom veletek, ti semmit sem csináltok? A gyerekek nagyon tisztelettudóak, nagyon kedvesek, még hiányolom is, hogy nincsenek viccek, nincsenek lázadó kamasz megnyilatkozások. A legrosszabb, amit csináltak, hogy elővették a telefonjukat.

– Nem a kommunikációs gátak miatt van ez? Hiszen nem beszélnek folyékonyan franciául.
Amandine Hubert: – Lehet, de attól is függ, hogy kezeled őket. Én az elejétől fogva kizárólag franciául beszélek hozzájuk, inkább 15 percet töltök azzal, hogy megértsük egymást, mint hogy angolul kezdjenek el kommunikálni, amit egyébként teljesen jól megértenék. Tudom, hogy a tanárok helyzete itt sem könnyű, de a diákok viselkedése nem elhanyagolható. Hogy nem görcsbe rándult gyomorral megyek reggel tanítani... Vannak tanár barátaim Franciaországban, akik számára igazi stressz a tanítás. Persze, ahol én tanítottam, felvételi vizsgákkal kerülnek be a gyerekek, mondhatni elitiskolákról van szó.

– Mindig tanár akartál lenni?
Amandine Hubert: – Amikor angol szakra jártam (ugyanis a francia mint idegen nyelv mellett azt is elvégeztem), akkor gondolkodtam el rajta. Édesapám példáját látva – aki nyugdíjba vonulása előtt tanár volt – Franciaországban semmiképp sem akartam pedagógusként dolgozni. Viszont nagyon szeretek utazni, úgyhogy a külföldiek oktatása szimpatikus volt. Közben már hat éve Magyarországon élek, nem igazán az utazásról szól az életem!

– Most mi a státuszod a Debreceni Egyetemen?
Amandine Hubert: – Teljes állásban dolgozom a magyar feltételek szerint. A karrierem szempontjából ez egy nagyon kedvező fejlődés, mert a legkisebbekkel kezdtem, háromévesekkel, majd gimnáziumokban tanítottam, most pedig az egyetemen oktatok. A tantárgyakat tekintve is ez sokkal nagyobb kihívás; most civilizációt és didaktikát tanítok, ami nagyon gazdagító számomra. Vicces, hogy az egyetemi hallgatóim felét ismerem, mert sokan érkeztek Miskolcról vagy Nyíregyházáról.

– Most már három magyar várost ismersz közelebbről, melyiket szereted a legjobban?
Amandine Hubert: – Miskolcot. Szerintem egy várost az tesz élhetővé, akik ott körülveszik az embert. Szeretem Debrecent, kellemes helynek tartom, Miskolcon viszont nagyon jó baráti társaságom volt – magyarok és külföldiek egyaránt –, és ott van a női kosárlabdacsapat is…

– Te játszol?
Amandine Hubert: – Nem, csak rajongó vagyok. Az ottani csapatban van egy francia játékos, Anna Tadić, akivel sikerült véletlenül összeismerkedtem. Ha Miskolcra megyek, igyekszem legalább egy meccsükre kimenni. Nagyon sok magyar és külföldi barátom van ott, most úgy érzem, nehezen ismerkedem, nincs is kedvem új kapcsolatokat építeni. Nem azért, mert zárkózott vagyok, hanem csak mert már megvan a saját kiépített köröm. Ugyanakkor a másik debreceni lektorral, Alixszal nagyon jó barátok vagyunk, őt már az ideérkezésem előtt ismertem. Itt a magyar családom, a munkám, végül is nincs is szükségem többre.

– Az elmúlt hónapokban azért Debrecent is sikerült jobban felfedezned. Mi az, ami tetszik neked benne, és melyek a gyenge pontjai?
Amandine Hubert: – Kellemesnek találom, mert se nem túl nagy, se nem túl kicsi. Multikulturális a sok külföldi egyetemistának köszönhetően, ami nagyon izgalmassá teszi. Ez a diverzitás hiányzik Miskolcból. Negatívum például a tömegközlekedés – néha olyan értelmetlen köröket tesz a busz –, és nincs női kosárlabdacsapata. Túl nyugodt, de lehet csak azért, mert Miskolcon sok embert ismertem, és mindig volt egy esemény, amire elhívtuk egymást. Nyilván itt is vannak programok, csak nem értesülök róluk. De nem panaszkodom, ez a nyugalom jót tesz nekem. Mivel ez az első évem az egyetemen, a munkám nagyon sok készülést igényel, nem baj, ha ebben az évben lelassulok egy kicsit.

– Mondd, mit csinálsz, amikor éppen elvonulsz és egyedül vagy!
Amandine Hubert: – Van egy nagy szenvedélyem, a darts. Beszereztem egy profi felszerelést, amelyen egyedül és a vendégeimmel együtt is szoktam játszani. De online is tudok másokkal egy applikáció segítségével, például a miskolci barátaimmal. Ha fáradt vagyok, akkor csak nézek egy filmet vagy egy sorozatot egy tál levessel.

– Főzöl?
Amandine Hubert: – Igen, méghozzá nagyon gyakran. Sajnos paprika-intoleranciám van, ami itt megnehezíti a helyzetem. A fűszer még rendben van, csak a zöldséggel van baj. Egyik fajta paprikát sem tudom megenni.

– Van kedvenc magyar ételed?
Amandine Hubert: – A káposztás tésztát, amit a párom anyukája készít, nagyon szeretem. Azokat a leveseket is kedvelem, amiben van hús és zöldség, például a gulyást.

– Ha már ilyen régóta itt élsz, tudsz már valamennyit magyarul?
Amandine Hubert: – Sok mindent megértek, csak a beszéd egyszerűen nem megy. Nekiálltam a tanulásnak, aztán abbahagytam, mert minden barátom beszél angolul, még a magyarok is. A hétköznapi életben elboldogulok, talán kicsit nagyképű, ha ezt mondom, de végül is nincs rá szükségem. Furcsa lehet, hogy ez a véleményem, de a magyar nyelv nagyon bonyolult. A barátommal angolul beszélünk, a családjával pedig ő a tolmácsom.

– Igaz, a külsőddel nem tűnsz ki a magyarok közül, de tapasztaltál valaha ellenérzést? Hogyan fogadjuk a külföldieket?
Amandine Hubert: – Sosem volt problémán, kivéve egyszer júniusban Miskolcon, a trianoni megemlékezés napján. Egy kávézóban olyan emberekkel találkoztam, akik tudták, hogy francia vagyok, mert előtte már többször összefutottunk. Mindig normálisak voltak velem, de aznap nem akartak hozzám szólni. Hát persze, én írtam alá azt az egyezményt! Ezen kívül nem volt ilyen élményem. Fehér nő vagyok, ez is biztosan hozzájárul.

– A globalizáció révén szinte már bárhol bármit megkaphatunk, de hiányzik neked valami Franciaországból?
Amandine Hubert: – A sajtok. Örülök, hogy legalább Auchan van itt, még ha drága is. Persze, amit ott kaphatok, számunkra inkább alapsajtok, de van raclette (egy svájci sajttípus, amit főképp főtt burgonyára és csemegeuborkára olvasztanak – a szerk.).

– Az Aldiban is lehet már kapni.
Amandine Hubert: – Egyszer kipróbáltam, de az osztrák raclette nem ugyanolyan. Nagyon sok zsírt kienged, túl vékonyra is van szeletelve, nem olvad meg rendesen, inkább gumiszerű az állaga. Az íze nem rossz, de nem olyan, mint a mi raclette-ünk. Inkább az auchanosat javaslom, igaz, nem olcsó. A diákok kérdezték tőlem egyszer, hogy miért nem teszek trappistát a szendvicsembe. Mert nem jó! Nem fogok műanyagdarabot rágcsálni. Nincs íze.

– Azt mondtad, nagyon szereted a mostani állásod itt az egyetemen, de vajon meddig tudod ezt elképzelni? Mi a terved a jövőre nézve?
Amandine Hubert: – A következő tanévet még mindenképp itt tervezem, ha meghosszabbítják a szerződésem. Valószínűleg eljön majd az idő, hogy elmegyünk. Ez függ az anyagi helyzetünktől is. Nagyon szeretnék egy mediterrán országba költözni a napsütés miatt. Ahonnan én jövök, Nantes környékén ha már 35 fok felé emelkedik a hőmérséklet, nagyon örülünk. Utálom a hideget, a nyár nagyon kellemes itt. Görögországban nyaraltam tavaly nyáron, ahol meleg volt, de hazaérkezve itt még nagyobb hőség fogadott. A diplománk szerencsére lehetővé teszi, hogy külföldön dolgozzunk. Meglátjuk, hogy alakul a világ sorsa, most feszültség uralkodik szinte mindenütt.

Krajnik Ildikó