Miért éppen Debrecen? – Párizs helyett minket választott az elefántcsontparti Siaka Tou
Interjúsorozatunkban arra vállalkozunk, hogy olyan Debrecenben élő érdekes arcokat mutassunk meg a nagyközönségnek, akik tudatosan ezt a várost választották otthonuknak, vagy olyan lokálpatriótákat, akiket még ha el is sodort az élet, végül visszatértek és ragaszkodnak szülővárosukhoz.
Az afrikai származású Siaka Tou 45 éves, és immár 15 éve Debrecenben él. Előtte megjárta Párizst és Budapestet is, de hosszú távon nem vonzotta egyik sem. Mindehhez persze hozzájárult, hogy megismerte és első látásra megszerette azt a magyar lányt, aki azóta a felesége és gyermekei anyja lett. Örökmozgó természetében az afrikai talpraesettség mutatkozik meg, aki a jég hátán (vagy a nagy hőségben) is megél; ha kell, saját vállalkozásba fog, ha kell, elhelyezkedik egy multinacionális cégnél. Többek között életútjáról és debreceni elköteleződéséről beszélgettünk vele.
Nem árul el sokat rólad a Facebook-profilod, de annyi bizonyos, Elefántcsontparton születtél, ami egy közel harmincmilliós ország, egykori francia gyarmat Nyugat-Afrikában.
Siaka Tou: Abengourou-ban, egy kétmilliós elefántcsontparti városban születtem, de aztán vidéken nőttem fel. A régió legfontosabb termékei a kávé és a kakaó, édesapám is ezzel foglalkozott, mi ebbe születtünk bele. Számunkra teljesen normális volt, hogy iskola után menni kellett segíteni az ültetvényre, ahol minden kézi erővel működött: machetével vágtuk a füvet, vagy gyakran le kellett fújni rovarirtó szerrel a növényeket. Egyfajta szabadidős tevékenységnek éltük meg.
Emellett az oktatás is fontos volt a családodban, ami pedig a legtöbb afrikai országban nem alanyi jogon járó ingyenes juttatás.
Siaka Tou: Édesapámnak két felesége volt, összesen 21 gyereke, de ő mindig gondot fordított arra, hogy mindenki tanulhasson. Már az általános iskolában is fizetni kell az oktatásért, így a tanuláshoz való jog ott nem magától értetődő.
Magyarországon számunkra szinte elképzelhetetlen ez a többnejűség. Hogyan zajlott ez nálatok a hétköznapokban?
Siaka Tou: A két család egy udvaron és egy nagy házban élt, ahol bent a felnőtteknek megvolt a saját lakhelyük, a gyerekeknek pedig kívül egy melléképületben. Amikor hatodikos, azaz felső tagozatos lettem, édesapám építtetett egy házat a városban, ahová édesanyámmal a nagyobb gyerekek költözhettek be, és onnantól kezdve ott jártunk iskolába, vakáció idején pedig továbbra is segítettünk apának az ültetvényeken.
Mint ahogy Elefántcsontpart lakosságának nagy része, gondolom, te is muzulmán vagy. Mit jelent számodra a vallás?
Siaka Tou: A családomban vannak muzulmánok és a keresztények is, a nagyszüleim pedig animisták voltak, azaz fétiseket imádtak. Családon belül tehát nem szabtunk szigorú szabályokat a vallást illetően. Muzulmánként neveltek, de nem vagyok fanatikus hívő – tudjuk, milyen károkat okoz a szélsőséges irányzat.
Ha visszatérünk az oktatásra, érettségi után mit csináltál? Hogyan teltek a fiatalkori éveid a szülőhazádban?
Siaka Tou: Vámügyintéző szakképesítést szereztem Abidjanban, Elefántcsontpart gazdasági fővárosában, és rövid ideig dolgoztam is ezen a területen. Export-import áruk vámügyintézésével foglalkoztam, mindenféle adminisztrációval, ami ehhez tartozik. Aztán váltottam, 6-13 év közötti gyerekeknek tanítottam franciát. 2002-ben kitört a polgárháború, így akkor szinte minden bezárt, egy benzinkútnál tudtam elhelyezkedni. Próbáltam saját üzletet indítani, még használt autókkal is kereskedtem Togó és Elefántcsontpart között. A háború viszont csak nem akart véget érni, így a megtakarításommal végül Franciaországba utaztam egy jobb élet reményében, annyira nem láttam semmilyen jövőképet Elefántcsontparton.
Miért nem maradtál végül Franciaországban?
Siaka Tou: Nem szerettem, manapság is csak egy néhány napos nyaralás idejére viselem el. Túl sok ott az ember, méghozzá a mindenféle szedett-vetett ember, akik bármire képesek, különösen a külföldiek. Körülbelül hat hónapot töltöttem ott. Inkább egy közepes méretű országot akartam, ahol még ha külföldiként ki is lógok a sorból, béke van. Az sem számít, ha nem olyan magas az életszínvonal, fontosabb, hogy ne legyen terrorizmus, és nyugodtan élhessem az életem. Budapestre jöttem, ahol egy raktárban kezdtem dolgozni. Debrecent lényegében turistaként egy kirándulás alkalmával ismertem meg.
Ekkor találkoztál a feleségeddel is, ha jól sejtem.
Siaka Tou: Pontosan, méghozzá a Nagytemplom előtt. Mint egy villámcsapás, szerelem volt első látásra. Egy padon ült és egy görény volt nála. Nem szeretem azt az állatot, de megszólítottam, s ennek apropóján beszélgettünk egy kicsit. Szerettem volna megkapni a telefonszámát, amit ugyan nem adott meg, de az e-mail címét igen. Már ennek is nagyon örültem. Néhány barátommal voltam, indulnunk kellett vissza Budapestre, de már akkor mondtam nekik, szerintem ez a lány lehetne a feleségem. Ők kinevettek, és azt mondták, ugyan, ez a lány nagyon vékony, az afrikaiak nem szeretik a soványakat. Én viszont tudtam, hogy nem ez számít, hanem a szív. Mivel gyerekkorom óta nők között nevelkedtem, rengeteg lány barátom volt, így erre valahogy kiéleződött a belső műszerem. Mindenesetre én írtam neki és leveleztünk. Néhányszor találkoztunk, elég gyorsan történt minden, a Hevesen élő szüleit is hamar megismertem, mivel nálunk ez így szokás, ha komolyak a férfi szándékai. Debrecenbe költöztem és az IT Services-nél kaptam állást. Mindez 2009-ben történt, azóta született egy kisfiúnk és egy kislányunk is.
Tehát 15 éve élsz Debrecenben. Mi az, ami itt tart?
Siaka Tou: Szeretem ezt a kivárosias nyugalmat. Valójában ez az, ami a leginkább számít nekem. A bűnözést illetően biztonságosnak tartom. Előnye az is, hogy a legfontosabb helyek könnyen megközelíthetőek akár gyalogosan, hiszen nincsenek nagy távolságok.
Bizonyára van olyan is, ami zavar Debrecenben.
Siaka Tou: Nem igazán. Ha valahol letelepedsz, először is szeretned kell azt a helyet, aztán pedig integrálódni. Egyes külföldiek úgy élnek egy számukra idegen országban, hogy nem akarnak beolvadni, csak a maguk elkülönült életét élni. Szerintem mindenhol vannak jó és rossz emberek, de a viselkedésünk változtathat rajta. Magyarországon nagyon fontos, hogy valamennyire beszéljük a nyelvet, még ha csak alapszinten is. Ha így teszel, szeretni fognak. Ha engem meglátnak, rögtön aggódnak és félnek, hogy mégis milyen nyelven szóljanak hozzám. Amikor magyarul szólalok meg, nemcsak szimpátiát, hanem időnként előnyöket is sikerül kivívnom. Például nemrégiben bementem a kormányhivatalba, hogy az új autómnak rendszámot igényeljek. Ahogy meglátott, az ügyintéző hölgy arcára rémület ült ki, de én azonnal magyarul szóltam hozzá. Elmondtam, hogy szeretnék egy szép rendszámot, amit ha lehet, magam választanék ki. A hölgy hozott is nekem egy körülbelül száz rendszámot tartalmazó listát. Biztos vagyok benne, mindez nem történt volna meg, ha nem beszélek magyarul.
Ezzel szemben voltak kellemetlen élményeid is?
Siaka Tou: Szerencsére nekem nem voltak rossz tapasztalataim. Egy eset hagyott nyomot bennem, méghozzá egy háziorvosi rendelőben, ahová évekig az egész családommal jártam. Betegség miatt elmentem a rendelésre, ahol éppen helyettesítés volt. Az orvos anélkül, hogy bármit is kérdezett volna tőlem vagy az asszisztenstől, azzal fordult hozzám felháborodva, hogy mit keresek ott, külföldiek nem jöhetnek ebbe a rendelőbe. Én értetlenül álltam, az asszisztens pedig elmagyarázta neki, hogy oda tartozunk, oda járunk évek óta. Aztán annyit azért mondtam neki kezdetleges magyar tudásommal: „csúnya, amit csináltál, nagyon csúnya.” Hiába mentegetőzött, kikértem az összes papírunkat, és másik háziorvost választottunk. Még ha csak helyettesítéskor láttam volna abban a rendelőben, akkor sem szerettem volna többé találkozni vele, annyira felbosszantott a viselkedése. A közvetlen környezetemben viszont nagyon elfogadó emberekre találtam: a feleségem szülei szinte második családommá váltak, nagyon sokat segítettek és segítenek ma is a földrajzi távolság ellenére is.
Időközben meg sem fordult a fejedben, hogy elköltözz innen, vagy visszaköltözz Elefántcsontpartra?
Siaka Tou: Nem, mert mikor a háború ott véget ért, én már megvetettem a lábamat itt. Budapest sem vonz, ha kollégákkal töltök ott néhány napot, éppen elég. A Dunántúlt esetleg el tudnám képzelni, de nem tervezünk elköltözni. Az afrikai életemből azért hiányzik egy-két dolog. Az ételek és az a hangulat, ami ott körülvesz. Ha bárhová belépsz, szól a zene, igaz, hangosak az emberek, de ismeretlenül is jókedvűen beszélgetnek egymással. A szegénység ellenére mindig ott a mosoly az arcukon. Itt azt tapasztalom, hogy nehéz közel kerülni az emberekhez, nehezen engedik el magukat, és már messziről látszik a feszült arcukról, hogy nem boldogok. Persze vannak kivételek, de általánosságban ezt látom. Talán az 50 év felettiek boldogabbak, és a fiatalok. A 35-50 év közötti korosztályon nem látom az öröm jelét. Talán a munka és a stressz okozza ezt, nem tudom.
Ha már az ételeket említetted, a magyar specialitások közül mit szeretsz a legjobban?
Siaka Tou: Mindegyiket szeretem, mondhatnám a gulyást, a töltött káposztát vagy a palacsintát. Egyetlen étel volt, a kocsonya, amit évekig nem tudtam megenni, de ma már attól sem viszolygok.
Azt mindannyian tudjuk, hogy a magyar nyelv nem könnyű. Neked mi a tanulási módszered? Hátha másoknak is beválna.
Siaka Tou: Az IT Services-nél jártam magyarórára, de hamar kiderült, hogy annyi nem elég. Akkor fejlődtem sokat, amikor autókkal vagy más árucikkekkel kereskedtem, és a hirdetés szövegét magam írtam meg. Azt is jeleztem mindig a végén, hogy csak korlátozott mértékben beszélek magyarul, így amikor felhívtak az érdeklődők, nem lepődtek meg. Aztán egyre jobban elboldogultam, telefonon és személyesen is, de persze még mindig van hová fejlődnöm.
Krajnik Ildikó
