Hajdúsámson csendje megszólalt újra
Fél évszázada, 1975. október 14-én történt az ország egyik legsúlyosabb közúti katasztrófája Hajdúsámson mellett. A GA 99–95 forgalmi rendszámú Ikarus 66-os autóbusz Debrecenből indult Hajdúsámson felé, menetrend szerinti Volán-járatként. A ködös őszi reggelen a tiszti lakótelepnél és a honvédségi telepnél is sokan felszálltak: munkába igyekvő felnőttek, gyerekek, iskolások – egy átlagos hétköznapnak indult minden. A buszsofőr nem észlelte a közeledő szerelvényt. Az M62-es mozdony 66 kilométeres sebességgel csapódott a busz oldalába, szó szerint kettészelve azt. A jármű darabokra tört, a fém recsegését és az üvegszilánkok csörömpölését kiabálás és pánik követte. Tízen a helyszínen vesztették életüket, egy gyermek a rendelőben, egy felnőtt a kórházban hunyt el. Hét gyermek és öt felnőtt soha nem tért haza. Két utas életveszélyesen, tizenegy súlyosan megsérült.
A mentés órákig tartott. A környék lakói, katonák, vasutasok, orvosok egymás mellett dolgoztak, hogy kiszabadítsák a roncsok közé szorult embereket. Az országot megrázta a tragédia híre: önkéntes véradók százai jelentkeztek, 86 liter vér gyűlt össze a sérültek megsegítésére.
Könnyekkel, méltósággal
Ötven évvel később, 2025. október 14-én Hajdúsámson ismét megállt egy pillanatra. Az emlékezés napján sportolók futottak 4 ezer 900 métert a katonatelepről a vasútállomásig. A célba érkezés után tizenkét gongütés csendült fel, és tizenkét fehér galamb szállt az ég felé: mindegyik egy-egy áldozat emlékét hordozta. A közönség állva hallgatta a hangokat, miközben a hajdúsámsoni vasútállomáson csend telepedett a múlt sebeit őrző helyre.
Az emlékezőbizottság elnöke, Tóth János a Cívishírnek elmondta: májusban határozta el, hogy az ötvenedik évfordulón méltó módon állítanak emléket a tragédia áldozatainak. – Akkor is keddi nap volt. Úgy éreztem, ennyi év után végre nyugvópontra kell helyeznünk ezt a fájdalmas történetet. Az emlékezés helye nem lehetett más, mint a vasútállomás – mondta.
Ott volt Tóth Istvánné, született Molnár Anikó is, aki 12 évesen élte túl a balesetet.
– Arra emlékszem, hogy jobbra néztem, és megláttam a piros vonatot. Felkiáltottam: Jé, itt a vonat! Utána nem emlékszem semmire. Később a sínek mellett feküdtem, kiabálás volt körülöttem. A busz kettészakadt, kiestem, így maradtam életben. Két osztálytársam meghalt azon a reggelen – idézte fel a könnyeivel küszködve.
A megemlékezésen ott voltak a hozzátartozók, a túlélők, a mentésben részt vevő szervezetek képviselői, a katasztrófavédelem, a rendőrség, a katonaság, a MÁV és a Volán emberei, valamint az egyházak képviselői. A város és a térség vezetői is együtt hajtottak fejet.
Antal Szabolcs, Hajdúsámson polgármestere úgy fogalmazott: – Az a nap mély sebet ejtett a város életében. A fájdalomból tanulnunk kell, az emlékezésből pedig erőt merítenünk. A tizenkét áldozat története örökre része marad Hajdúsámson közösségének.
Tasó László, országgyűlési képviselő hozzátette: – Ki tudja, mi lett volna, ha él ez a tizenkét ember. Talán itt élnének köztünk, családot alapítanak, tanítanak, gyógyítanak. Az ő hiányuk mindannyiunk vesztesége. De amíg megőrizzük az emléküket, addig velünk maradnak.
A megemlékezésen Tóth-Darabos Éva saját versét, „A nap, amikor megállt az idő” címmel szavalta el, Vozárikné Farkas Valéria és Vozárik Péter énekei pedig méltó zenei keretet adtak a csendes főhajtásnak. A váróteremben elhelyezett emléktáblát sokan megkoszorúzták, virágot helyeztek el mellette.
A vasútállomásnál emlékpark készül, ahol minden évben meg lehet majd gyújtani egy mécsest azokért, akik azon a ködös őszi reggelen nem tértek haza. Ötven év távlatából is fájdalmas, de egyben felemelő látni, hogy Hajdúsámson nem feled: őrzi azok emlékét, akikért egykor megállt az idő.
