Fifi

A (látszatra) harci kutya a világ legjámborabb jószága volt. Ki tudja, mióta élte már saját, szabad életét, tele volt kisebb-nagyobb sebekkel. Egyszer csak megjelent a hadházi házaspár boltjánál, tudta, hogy jól választott. Jóllakatták, de nem volt érte hálás. Ő elvégre kutya, örüljenek, hogy elfogadta! Jó néhány kisebb-nagyobb gyógyult sérülés tanúskodott a jövevény előéletéről. Utána minden nap menetrendszerűen elfogyasztotta a kis vacsoráját, majd eltűnt, belevetette magát az éjszakába. Nem tűrt pórázt, kerítést, akadályt. A férfi nem tudta olyan gyorsan javítani a kerítést, ahogy ő kibontotta.
Beszédes gombszemével fürkészte az utcákat, majd éjszakai sétája végeztével bevackolta magát a neki szánt kis plédbe. Nem úgy nézett ki, mint aki bánkódik kóborkutya- létén. Kigömbölyödött, már nem nélkülözött. Akadt egy böszörményi majdnem-gazdája, aki kertes házába „hivatalosan” befogadta volna szívesen.
De ő nem tárgy, akit csak úgy el lehet ajándékozni, gondolta Fifi és meglépett. Többször is. A kis plédhez ragaszkodott, és a házaspárhoz is. Egyszer majdnem megjárta. Tőle szokatlan módon sokkal hamarabb ment (vánszorgott) haza, elég csúnyán vérezve, több sebből is. Most nem volt se büszke, se gőgös, de még csak közömbös sem. A magát gazdájának tartó férfival összevillant a szemük, megértették: itt nincs idő, orvos kell. Fifi most nem okoskodott, szó nélkül szállt be a kocsiba. Tűrte, hogy varrják, kenjék, kezeljék. Igaz, nem tanult belőle. Ahogy kicsit jobban lett, újrakezdte éjszakai sétáit.
Egyszer csak asszonnyal tért haza. Fifi modern férfi lévén nem pazarolta udvarlásra drága idejét, hamar össze is költöztek, a kis pléd lett az otthonuk. Példás békében, szeretetben teltek a kutyamindennapok. A kis menyasszony eredete és főleg vérvonala bizonytalan volt. Mondjuk ki, egyike volt a játszótéri százvérűek népes családjának. Eleinte nagy volt a harmónia, kettesben csavarogtak éjszaka, ketten álltak ellen mindenfajta röghözkötési kísérletnek.
Igen, most happy end-nek kellene jönnie, édes, zsemleszínű kis gombóc kiskutyákkal, gondos családapával, gyengéd anyával. (Meg persze egy nagyobb pléddel.) Ilyenről sajnos nem tudok beszámolni. Asszony eltűnt, felszívódott, olyan halkan és nyomtalanul, ahogy jött. Elváltak? Fifi azóta újra egyedül van, éli agglegényéletét. Tagadhatatlanul öregszik, rigolyái vannak.
De még soha nem verte meg a gazdáját bottal, vasrúddal, és nem dobta ki az autójából az út szélére. Nem éheztette és nem kötötte harminc centis láncra. Sőt, néha vizet is töltött a tányérjába.
Czibere Anikó
czibere.aniko@civishir.hu





