Debrecentől is elbúcsúzik a kivételes cégvezető

A szocializmus hanyatlása idején tanult nagyvállalatot (Videoton) irányítani, majd amerikai (National Instruments) és svájci (Sensirion) megbízásra komplett gyárakat hozott létre a semmiből. Megalkuvást nem tűrő szemléletmódját, kritikus, szókimondó karakterét a szüleitől hozza, vezetőként akkor sem riadt meg, ha éppen magával a Magyar Állammal akadt elszámolnivalója. Mint mondja, találékony, zsiványságra kapható a magyar – a történelem a génjeinkbe oltotta a képmutatást, amikor mindenki tudja, hogy a dolgoknak éppen az ellenkezője az igaz. A nyugdíj előtt álló Ábrahám Lászlóval a rákbetegségéről is beszélgettünk. Kivételes cégvezető búcsúzik, aki egyebek mellett Debrecen városának Mecénás és Déri Frigyes-díját, miként a vármegyei kereskedelmi és iparkamara életműdíját is megkapta munkássága elismeréseként.

Nagykőrösön nőtt fel, édesapja fogorvos, édesanyja testnevelő tanár, öten voltak testvérek: milyen mintákat hozott?
Ábrahám László: A szüleimtől a kitartást. Édesapám sztk-ban rendelt, reggel elment, hazajött ebédelni, lefeküdt kicsit, majd délután négytől estig vagy akár éjszakába nyúlóan a páciensekkel foglalkozott. Kemény időszak volt; kiszámoltuk, betegenként egy gombóc fagylalt árát kereste. Mégis diplomások lettünk a testvéreimmel. Pedig elképzelheti, ennyi gyerek – négy fiú, egy lány – etetése, ruházása, taníttatása nem kis költséggel járt… Apám nagyon szerette a munkáját, a magánpraxissal is csak jóval hetvenéves kora után hagyott fel. Szerette volna, hogy orvosok legyünk, de túl korán bevitt minket a rendelőjébe, láttuk, milyen elhanyagolt szájakban kell rendet tennie… Ez egyikünket sem vonzotta; mind az öten műszaki pályát választottunk. Nyitottságot tanultam a szüleimtől; apám szívesen olvasgatott szaklapokat a kevés szabadidejében és a tiltott Szabad Európa Rádiót hallgatta. A maga módján megpróbálta megmutatni a világot, így, amikor alkalom nyílt rá, elvitt minket külföldre. Kék útlevéllel jártunk Franciaországban, Nyugat-Németországban, Svájcban, de olyankor a testvéreimnek itthon kellett maradnia. Így látta biztosítottnak a pártállam, hogy nem disszidálunk.

Ennyire kíváncsi emberek voltak a szülei?
Ábrahám László: Apámnak voltak '56-os barátai odakint és tartotta velük a kapcsolatot. Tényleges barátságokról beszélek, amelyben a politikai meggyőződés nem játszott szerepet. Egyiküket Ábrahám Gézának hívták, a névrokon szintén fogorvosként dolgozott – Svájcban. Amikor apám látta, hogy a barátjának egy nap harmadannyi pácienst kell ellátnia és azzal is sokkal jobban keres, fogalmat alkothatott a kapitalizmus és a szocializmus közötti különbségről. Ugyanakkor nem panaszkodom, mert gyerekként mindenem megvolt, jó testvéri közösségben nőttem fel.

És az édesanyja?
Ábrahám László: Ugyanezt a hozzáállást láttam. Rengeteg gyereket vitt országos versenyekre, hétvégénként is; utólag bántotta a lelkiismeret, hogy ránk ezért kevesebb idő jutott. Minket ez nem sértett, elkönyveltük, hogy ez a dolga, és kész. Anyám egyenes ember volt, ha valami nem tetszett, megmondta, ahogyan apám és én is. Néha ennek megitták a levét. Egyszer például anyukám és a csapata május elsejére készült tornagyakorlattal, azonban az általuk lefoglalt pályán az akkori párttitkár és a társasága focizott. Nem jutottak egymással dűlőre, ezért amikor a labda elhagyta a játékteret, anyám felvezényelte a pályára az övéit. A „nagy emberek” így nem tudtak tovább focizni. A párttitkár még odaszólt neki, hogy a „lámpavason fog lógni”. Végül megúszta fegyelmivel, amit azzal indokoltak, hogy veszélyeztette a gyerekek testi épségét, amikor bevitte őket a focizók közé…

Villamosmérnöknek tanult a Budapesti Műszaki Egyetemen. Milyen volt egyetemistának lenni a hetvenes években?
Ábrahám László: Nagyon népszerű volt a mérnöki pálya, a villamosmérnök szakon ötszázan voltunk az évfolyamon úgy, hogy a jelentkezők negyedét vették fel. Az volt a mondás, hogy aki tanul, az hülye, aki nem tanul, az az is marad. A mérnökök nem voltak túlfizetve: a felsőoktatás miatt, ugye, kiesett öt év, így egy értelmiségi – a teljes addigi életére vetítve – nagyjából 40 éves korára keresett meg annyi pénzt, mint a „szaki”. Az egyetemen nagyon keményen fogtak minket, rengeteg óránk volt, a hetvenes években szombatonként is tanítottak. Rengeteg gyakorlati oktatásban volt részünk, felnézhettünk a tanárainkra. Én az erősáramú villamosmérnök-képzésről átnyergeltem a műszaki fizikára, és végül – hat évet eltöltve az egyetemen – doktori címmel zártam le a tanulmányaimat. Az utolsó két évben egyszerre voltam hallgató és a Videoton dolgozója havi 2400 forint fizetésért. A mai fogalmakkal duális képzésben vettem részt: szeptembertől májusig tanultam, míg a nyarat a vállalatnál töltöttem.  

A hetvenes években volt felkészültebb egy kezdő mérnök vagy most, amikor a Sensirionnál kopogtat?
Ábrahám László: Akkor komolyabban vették az oktatást. Ha nem volt meg az adott tanévben teljesítendő összes vizsgád, akkor ismételned kellett. A mai kreditrendszer szórakozás ahhoz képest. Viszont a régi és a mai pályakezdők közé nem tennék elválasztójelet, mert ez személyfüggő. A maiak erősek programozásban, ugyanakkor ritka a mérnöki véna, ami szerintem a kevés gyakorlati foglalkozás következménye. Nekem az általános iskolában még megvolt a lehetőségem olyan szakkörre járni, ahol repülőt, rádiót, kishajót építettünk. Olyan Tesla-trafót csinálhattam, hogy csak úgy pattogtak benne a villámok! Ma ez nincs. Egy panelházban nem lehet fúrni-faragni, miközben én gyerekként otthon az udvarban karbiddal robbantgattam, gyufaméreggel állítottam elő a puskaport és hasonlók. Ma hol csinálna ilyesmiket egy tizenéves? Az okostelefon nagyon leköti a gyerekek érdeklődését, ezt azonban én még digitális írástudásnak sem nevezném. Legfeljebb digitális olvasás. Írástudás akkor lenne, ha képesek lennének applikációk készítésére.

A Videotonnál kezdett beosztott mérnökként. Hogyan lett vezérigazgató a kor egyik legjelentősebb magyar vállalatánál?
Ábrahám László: Röviden: az oroszoknak köszönhetem. A doktorátusom eleinte inkább hátrányt jelentett a főnökeimmel szemben, ezért évekig beosztott mérnökként, majd csoportvezetőként dolgoztam. A cég nem növekedett, így előrébb jutni se nagyon lehetett. Ennek ellenére tudtunk nagyon jó dolgokat csinálni. Például olyan új televíziós tunert (hangolót) fejlesztettünk, amellyel teljesítettük a nyugatnémet előírásokat, ezáltal a Videoton képes volt olcsó árkategóriájú, a távol-keleti bóvlinál mégis sokkal jobb minőségű tévét gyártani az NSZK számára. Az exporton a Videotonnak jelentős vesztesége keletkezett, de a kapott német márkáért olyan számítástechnikai alkatrészeket hozhattunk be, hogy az azokból összerakott komputereket aranyáron adtuk el a Szovjetunióba. Ez így ment éveken át, mígnem egyszer a műszaki igazgató, Kázsmér János hívatott, hogy jobban megismerjen. Több akkor nem történt. 

A fordulat 1986 nyarán következett, amikor egy páncélozott szovjet jármű karambolozott a Videoton vezérigazgatójának autójával, és Papp István meghalt a balesetben. Ekkor Kázsmér három fiatal főmérnököt vett maga mellé, köztük engem. Legalább négy vezetői szintet ugrottam át, ezért mondom, hogy az oroszok „segítettek hozzá” az előremenetelhez. 

Hamarosan műszaki igazgató, majd megbízott vezérigazgató lettem, azonban a rendszerváltás lényegében kisöpört. A politika elvárta volna tőlem, hogy Kázsmért rohadt, büdös komcsinak nevezzem, de erre nem voltam hajlandó, mivel láttam az érdemeit. Személyesen Bod Péter Ákos ipari és kereskedelmi miniszter rúgott ki, akkor még MDF-esként. Később éppen Debrecenben találkoztunk egy szűkkörű előadáson. Megkérdezte, hogy ki kicsoda, mire én: „Az vagyok, akit te kirúgtál. Ennek akkor nem örültem, később viszont igen, hiszen beindítottad a karrieremet”.

Még a Videotonnál hogyan élte meg az átmenet, a nyolcvanas évek időszakát?
Ábrahám László: Nehezen, mert tudatában voltunk, mennyire nem vagyunk hatékonyak. Nemcsak a 20 ezres vállalati létszám miatt, hanem mert piacképtelen árualappal, rossz beidegződésekkel rendelkeztünk, miközben pénzünk sem volt már. A céget belülről nem lehetett felrázni, muszáj volt átesni a tömeges elbocsátások katarzisán. Széles Gábor már az MDF hátán „lovagolt be” megmentőként, érzelem nem kötötte, nem is a termékfejlesztés volt a fő profilja, így könnyebben végrehajthatta a maga racionális döntéseit. Inkább az ingatlanhasznosítás és a bérgyártás irányába tolta a vállalatot, a munkavállalói közül több ezret az IBM-nek közvetített ki. Tudom, hiszen később náluk lettem termelési igazgató.

És mit érzékelt a rendszerváltásból?
Ábrahám László: Az árvízzel jön a mocsok is. Szerencsevadászok, alkoholisták, a Jóisten tudja, miféle kétes figurák pártszínekben, akik jellemzően nem a tehetségükkel, hanem a kapcsolataikkal akartak kitűnni. Hamar kiderült, hogy Székesfehérváron általában sem lesz szükség annyi munkavállalóra, így a megélhetési problémák kerültek előtérbe. Az ismertebb építőipari, számítástechnikai márkák forgalmazói, kereskedői jártak jól, az értékelőállítás nem nagyon ment. Időbe telt, míg megjelentek azok a nyugati cégek, amelyek képesek voltak átállítani a szemléletmódot, megerősíteni a piaci kultúrát. Hiába voltak a Videotonnál nagyon jó szakemberek, a menedzsment inkább urambátyám módon működött.

Tehát nem hitte el, hogy pár éven belül utolérjük Ausztriát?
Ábrahám László: Láttam, hogy ez egyhamar nem fog bekövetkezni. Ehhez hiányzott az őszinteség, a tartás. Mintha a szocializmusban sokan nagyobb becsvágyat mutattak volna, mint a rendszerváltás után. Míg korábban egyszerre álltak helyt a munkahelyükön és a háztájiban, '89 után egy másfajta szemlélet uralkodott. Azt hittük, ránk szakad a jólét, elég éppen csak, egy munkahelyen dolgozni. Még videotonosként több hónapot töltöttem a Thomson egy baden-württembergi gyárában, ahol a német kollégák az ebédhez megittak egy üveg sört vagy egy pohár bort vagy egy snapszot. Majd szépen visszatértek a munkájukhoz. Én ezt akkor teljes képtelenségnek tartottam volna Magyarországon. Nem volt meg az ehhez szükséges belső tartás, és ezt ma is hiányolom. Valamit nem azért nem megtenni, mert tilos, hanem mert nem helyes. A történelmi múlt, a török, a német, a szovjet uralom túlélése sunyiságot oltott a génjeinkbe. Mindig ment a képmutatás, mindig mindenki tudta, hogy a dolgoknak éppen az ellenkezője az igaz.

A tatabányai Artesynt már első számú vezetőként futtatta fel a kilencvenes évek végén; a cég 400 munkavállalóját megduplázta, az árbevételt megnégyszerezte. Akkor tanulta meg hogyan lehet hatékony egy gyárigazgató?
Ábrahám László: Amikor már ötezren dolgoztunk az IBM-nél és falanszterjellegű tömeggyártás folyt, eljöttem. Az Artesyn a szocializmussal együtt lehanyatló BHG Híradástechnikai Vállalat romjait vásárolta meg, tekercs- és tápegységgyárat hoztunk létre, majd új üzemet építettünk. Ennek a hivatalos átadását követően tőlük is kiléptem. A kérdésre válaszolva, már a Videotonnál sokat tanultam a vállalatvezetésről. 

Ez egyáltalán nem afféle bűvpraktika, amit csak a bennfentesek sajátíthatnak el. Már azzal beljebb van az ember, ha meri mellőzni az addig látott rosszat, és használja a józan paraszti eszét. Mit és hogyan csinálnék, ha az enyém lenne a gyár? Hagynám-e, hogy annyi selejtet gyártsunk vagy azt, hogy a dolgozóim a lábukat lógassák? Vagy próbáljuk meg az egészből a lehető legjobbat kihozni?

Szerintem alapvetően minden a logikus gondolkodáson és az őszinteségen múlik. Így például azon, hogy a munkatársaimtól igazmondást várjak, ne azt, amit hallani szeretnék. Az Artesynnél kész csapatot kaptam, nem én válogattam össze a kollégáimat. Így minden nehezebben ment, hiszen a dilemmám sokszor úgy szólt, „nem elég jó, hogy rendesen dolgozzak vele, de nem elég hülye ahhoz, hogy lelkiismeret-furdalás nélkül kirúgjam, mert nem találna munkát”. A cég menedzselése rengeteg kompromisszummal járt. A fiatalt ott tartani, pörgetni, hogy okos legyen, az öreget a tapasztalata miatt megkérdezni, de operatív dologgal nem megbízni, mert az sosem készül el – kötéltánc, egyensúlyozni kellett.

Az Artesyn üzemátadója után, hogy Önt idézzem egy újságcikkből, nyomott egy reset gombot, és Debrecen felé vette az irányt. Újrakezdő vagy pionír alkat?
Ábrahám László: Újrakezdő. Olyan betegséggel is megküzdöttem – vastagbélrákom volt –, amelynél szerintem sokan feladták volna. Tehát igen, ez az újrakezdési hajlam megvan bennem, ha a cél azt diktálja, képes vagyok feláldozni kényelmet, biztonságot. A székesfehérvári IBM elszemélytelenedett, míg az Artesyntől azért jöttem el, mert már nem tetszett, amit láttam, kvázi a rabszolgájuknak tartottak bennünket. Például ahhoz, hogy a hőségben vásároljak egy karton ásványvizet a munkásoknak, külön engedély kellett. Ám amikor a vállalat pénzügyese iderepült Írországból, már előre üzent, hogy vegyek jegyeket a Hungaroringre, mert mennének a Forma 1-re, és én leszek a sofőrjük. Tehát az 1-2 ezer forintos költséggel számoljak el, a több százezressel viszont ne törődjek, mert abban a buliban ők is benne vannak… Ezt én nem szeretem. Egyébként tényleg nem tudok megülni a fenekemen, ha a feleségemmel nyaralni megyünk, arra panaszkodik, hogy három nap után már alig bír velem. Mit tegyek, 70 évesen is azon jár az agyam, hogy valami újat, valami mást kellene csinálni. Lehet, hogy ez betegség.

Hogyan jött a képbe a szintén amerikai National Instruments?
Ábrahám László: Egy fejvadászon keresztül megkörnyékeztek. Volt egy magyarországi interjú magyarokkal, azután amerikaiakkal, végül újra velük, de már az USA-ban. Pár hónapig eltartott, mire azt mondták: te vagy a főnök! A profithajhász Artesyn után nagyon tetszett az NI emberközpontú kultúrája. Ez nem túlzás: a kétezres években a debreceni üzem a második helyen végzett a „legjobb munkahelyek” országos versenyében. Tulajdonképpen könnyen ment a Határ úti gyár létrehozása, miközben a városnak is fontos volt, hogy egy nagy külföldi cég felszántsa végre a magyar ugart. Megjelentek ugyan politikai háttérrel rendelkező gazdasági szereplők, akik szerették volna megpumpolni az NI-t az állítólagos szolgáltatásaikra hivatkozva, de nem voltam rájuk vevő. Szóval, tetszett a texasiak minden újra fogékony munkastílusa, pozitív hozzáállása és jó profitunk volt. Idővel mégis arra kellett rájönnöm, hogy számomra túl cukormázasak. Én jobban szeretem néven nevezni a dolgokat. Másrészt belefáradtam az amerikai utakba. Az első években élveztem, később már lestrapáltak az „ajtótól ajtóig” huszonnégy órás utazások.

2020 körül úgy volt, hogy nyugdíjba megy, mégis elvállalta a svájci Sensirion debreceni „letelepítését”. Milyenek az alpesiek az amerikaiakhoz képest?
Ábrahám László: A Sensirion számomra időutazás: az elmúlt pár év nagyban hasonlított ahhoz, amit az NI-jal megéltem bő húsz évvel ezelőtt. Tehát adott volt egy lelkes, növekedő csapat, a folyamataink még nem voltak kőbe vésve, az egyéni teljesítmény jól látszott. Viszont az őszinteség még nagyobb hangsúlyt kap. A Sensirion alapértékei az őszinteség, a becsületesség, a csapatmunka és a csúcsteljesítmény. És tényleg ezt képviseljük. A csúcsteljesítmény nem napi 16 óra munkát jelent, hanem azt, hogy amikor dolgozunk, akkor beleadunk anyait, apait. A svájciak zárkózottabbak, ugyanakkor a náluk dolgozó külföldiek, németek, osztrákok, írek, balkániak egyenesek, nyitottak, velük sokkal könnyebb. Különbségek? Ha egy amerikai házában vendégeskedtünk és este nyolcig szólt a meghívás, akkor hét óra ötvenckilenckor mindenki elbúcsúzott, és nyolckor becsuktuk magunk mögött az ajtót. A svájciak inkább csak étterembe invitáltak, a lakásukra nem. Én viszont meghívtam őket magamhoz, ettünk, ittunk, maradtak, ameddig akartak és marha jól érezték magukat.

Az amerikaiak és a svájciak miben jobbak a magyaroknál? Mi képesek vagyunk valami izgalmasat mutatni a számukra?
Ábrahám László: Sokkal szervezettebbek, célirányosabbak. Mi szeretünk úgy dolgozni, hogy közben kalandozunk is, kicsit jól is akarjuk érezni magunkat. Ők egy kéthetes projektfeladattal akkor is végeznek, ha cigánygyerekek potyognak az égből. Mi panaszkodunk, kifogásokat keresünk. Ami pozitívum, hogy környezettudatosságban még a svájciakat is megleptük. Amikor a főnökasszonyom legutóbb itt járt, és nyomtatni kellett, a megszokott fehér helyett újrahasznosított papírt tettem elé. Ti ilyet használtok? Leesett az álla. A magyarok ügyesek, teherbíróak, találékonyak, ám sajnos közülük sokan inkább zsiványságra használják a kreativitásukat.

Önbizalom, becsvágy?
Ábrahám László: Az önbizalmat már gyermekkorban szétrombolja a magyar iskolarendszer. Ne kérdezzél, fiam, ülj le, ne zavard az órát: ez a szemlélet még mindig jelen van, egészséges önértékelés szerintem így nem képes kialakulni. Egy amerikai bármikor bármibe belekérdez, akkor sem szégyenkezik, ha marhaságot mond. Még az IBM-nél egy amerikai tartott munkavédelmi előadást, majd amikor feltettem neki egy alapvető kérdést, hogy az náluk, az USA-ban hogy megy, azt mondta: nagyon jó kérdés – ha legközelebb jön, megválaszolja. Én elsüllyedtem volna a helyében, ő viszont nem érezte cikinek.

Ennyi nagyvállalati évvel a háta mögött aggódik a globális kapitalizmus fenntarthatósága miatt? Végtelenített növekedés egy véges rendszerben?
Ábrahám László: Biztos vagyok abban, hogy nem fenntartható. A természetben mindennek megvan a következménye. Amikor a kínaiak kiirtották a verebeket, hatalmas sáskajárás, majd milliók halálát okozó éhínség lett belőle. Az emberre visszahat az, amit tesz. Látjuk, hogy a kényelmesebben, jobban élő társadalmak zsugorodnak, ellustulnak, önmaguk reprodukálására sem képesek. Pesszimista vagyok. Itt vannak például a városi terepjárók – mi az úristennek?! Hol van „terep” a városban?! Kátyú, persze, tényleg van, ezt leszámítva számomra értelmezhetetlen a dolog. Nem tiltanám a nagy autókat, de keményen megadóztatnám. A kőszén, a földgáz, a kőolaj évmilliók alatt jöttek létre, mi viszont 200-300 év alatt elhasználjuk a gazdaságosan kitermelhető energiahordozókat. Vajon mi lesz az utódainkkal? Újra rőzsét fognak gyűjteni, és azzal tüzelnek?

A közösségi média véleménybuborékokat kreál, az egyikben egy-két évtizeden belüli mély hanyatlást vizionálnak, a másik technooptimizmussal nyugtat, mondván, a technológia az emberi találékonysággal karöltve majd szépen megoldja a problémákat. A harmadik arról szól, hogy hanyatlást, összeomlást emlegetni alaptalan riogatás.
Ábrahám László: A hülyéket nem érdemes győzködni. Nem mellesleg már a karácsony is irdatlan pazarlással jár: egy pici vackot dobozba teszek, majd a dobozt egy még nagyobb dobozba rakom, amelyet még színes papírral is átkötök, de lehetőleg még masni is legyen rajta… Nem állítom, hogy sznobizmus, de azt igen, hogy túlhajszolt élményvadászat
zajlik.  

Megértethető egyáltalán a szükségletek és az igények közötti különbség?
Ábrahám László: Nem, nem értethető meg; az emberek a kegyes hazugságokat szívesebben hallgatják az igazságnál. Katasztrófák képében érkezhetnek a kijózanító pofonok, csak az a baj, hogy a csapások nem feltétlenül ott pusztítanak, ahol a legnagyobb a pazarlás. Én a klíma gyorsuló változását figyelmeztető jelnek tekinteném.

Irgalmatlan érdeklődés kísérte a Donald Trump sima győzelmét hozó elnökválasztást. Topmenedzserként évtizedeken át kötődött amerikai vállalatokhoz; mit szólt a dologhoz?
Ábrahám László: Már azon is kiakadtam, hogy ez a több mint 300 milliós, intelligens, csúcstechnológiás országban Joe Biden és Donald Trump között kell választani. Előbbi képességei finoman szólva sincsenek már felszálló ágban, utóbbi a viselt dolgaival nem olyan elnök, akire az ember felnéz. Biden visszalépése után Kamala Harris megbukott, a mélyebb okok elemzésére nem vállalkoznék. A kampány során Trump olyan hazugságokat hangoztatott, amelyekben persze jó hinni. Mint például az adócsökkentés, csakhogy az USA már így is úszik az adósságokban – ez nem egészséges, ennek a folyamatnak véget kellene vetni a növelése helyett. Elon Musk Trump mellé állt, de szerintem nyilvánvaló, hogy nem szerelemből tette, hanem kemény gazdasági érdekek miatt, remélve, hogy a saját biznisze jobban fog menni. Hiányoznak a mai elitből az olyan emberek, mint a mi Széchenyink, aki a saját jövedelmeiből áldozott az ország haladására. Manapság mindenki inkább az állam pénzét akarja zsebre vágni, ezt látjuk itthon és sok más helyen.

Hol van Magyarország helye a mostani tömbösödésben?
Ábrahám László: Nekünk a Nyugat felé kellene orientálódnunk. Itt is, ott is lenni: ez nem fog menni. Gazdaságilag talán elérhetők előnyök ilyen módon, de például egy tudományos kutatásban biztosan nem. Miért? Mert nem osztanak meg velünk információkat, ha az feltételezhetően az ellenoldal tudomására jut. El kell köteleződni, különben két szék között a padlóra csücsülünk. Nem mi csináljuk a történelmet.

Debrecenben összeért a német autóipar és a távol-keleti akkumulátorgyártás. A BMW-nek mindenki örült, utóbbi ágazatnak már kevesebben, főleg, hogy a város feje fölött döntöttek. Lát kockázatokat?
Ábrahám László: Szerintem a következő pár év a BMW számára sem lesz diadalmenet. Állami támogatás nélkül az elektromos autók nem annyira vonzóak, miközben a debreceni gyár ilyen modellek előállítására épült. Ha a németországi autóiparban tömegeket kell elküldeni, azt Debrecen is megérezheti. Magyarország nem igazán versenyképes, ahogy Európa sem – drágán dolgozunk, miközben olyanokat kellene legyőznünk, akik napi 16 órát is ledolgoznak éhbérért. Egyébként a Sensirion eladásain is látjuk, hogy az autóipar szerényebben teljesít, már az előrejelzések sem annyira „húsosak”. És tényleg: egy autóvásárlás halasztható, semmi bajunk sincs abból, ha 1-2 évvel tovább használunk egy kocsit. Az akkumulátorgyárakkal kapcsolatos legnagyobb aggályom, hogy nem képesek környezetkímélő módon termelni. A gödi eset után sokunkban kérdések maradtak.

Azóta több jogszabályi szigorítás történt és a városvezetés fogadkozik, hogy a debreceni gyáraknál nem lesz pardon.  
Ábrahám László: Az angol azt mondja, facts and figures, azaz tények és adatok: indulatok nélkül, ennek szellemében kell tájékoztatni. Szeretem, ha a dolgoknak mindig van határideje és felelőse. November végén a déli ipari parkban többen megsérültek két autóbusz ütközésekor, miután az egyik megcsúszott a sáros úton. Elnézést, hogyan lehetett az ottani út annyira sáros? Végigcsináltam a Sensirion gyárának felépítését, elmondtuk az alvállalkozóknak: nem érdekel, hogyan oldják meg, de nem akarunk sarat látni az úton. Volt ezzel feladatuk – teljesítették. A buszbalesetre visszatérve: ha egy ilyen egyszerű, szemmel látható dolognak az eltakarítását, mint a sárét, nem tudjuk betartatni, hogyan akadályozzuk majd meg a mindenféle vegyszerek talajba szivárgását?!

Vezetőként melyik volt a legemlékezetesebb összeütközése?
Ábrahám László: Egy ízben papíron ugyan megkaptunk egy állami támogatást, azonban a pénz valahogyan több éven át sem jutott el hozzánk. Perre mentünk, de előtte az akkori amerikai főnököm nekem szegezte a kérdést: normális dolog ujjat húzni az államhatalommal? Nem, egyáltalán nem normális, feleltem, a papíron két miniszter aláírása is szerepel, mégis hiába várakozunk. Ha akarjuk azt a pénzt, akkor egy útja van. Végül a tárgyalási nap előtti estén sikerült megegyezni, a bírónak másnap úgy nyilatkoztunk, hogy „félreértés történt”.

Milyen vezetőket lát maga körül szívesen?
Ábrahám László: Elsősorban embereket látok magam körül, akik őszinték, kreatívak, az észszerűség határain belül kockázatvállalók, odafigyelnek a környezetükre. Az „Utánam!” típusú vezetőkkel szemben én nem szeretek egyedül dönteni. Inkább meghallgatom az érintetteket, és közösen határozunk. Így mindenki a magáénak érezheti a döntést, függetlenül attól, hogy elfogadtuk-e az érveit vagy sem.

Torzítja a személyiséget a hatalom?
Ábrahám László: A Videotonnál megbízott vezérigazgatóként már megtapasztaltam, hogy milyen az, amikor számításból sündörögnek körülötted, így Lacikám, úgy Lacikám… A kirúgásom után csak azok maradtak a barátaim, akikkel még kezdő, beosztott mérnökként egy szobában dolgoztam. Ezt akkor különös volt megélni, de később már tudtam a helyén kezelni a mézesmázos közeledéseket. Az egyetemig lehet őszinte barátságokat kötni, utána minél magasabb pozícióban ülünk, annál inkább bajos.

Legyőzött egy rákbetegséget – hogyan zajlott ez?
Ábrahám László: Még a kétezres években történt. Azt, hogy beteg vagyok, csak nagyon szűk kör tudta, mindenki előtt tagadtam, még az édesanyám sem tudott róla. Hiszen őrá nézve is csak rontott volna a helyzeten az aggodalom. Az egész betegségem legfontosabb tanulsága az, hogy figyeljünk magunkra. Akkor vettem észre a bajt, amikor véressé vált a székletem. Orvoshoz fordultam, mire azzal nyugtattak, hogy nem komoly, csak megpattant egy ér. Nem nyugodtam meg: ha valahol csőtörés van, keressük meg a szivárgás helyét! Csak nehezen sikerült, mert a vastagbélrákom kényes helyen volt, kézzel még éppen nem lehetett elérni, a katéter viszont túlszaladt rajta. 

Amikor kiderült, hogy mégsem csak egy ér pattant meg, a kezelőorvosom átesett a ló túloldalára, a daganatot és a környékét is ki kell vágni, mondta. Ami azzal járt volna, hogy az életem hátralévő részében sztómazsákot használok a fenekem helyett… Ettől nyilván meghőköltem, és jeleztem: a cégemmel éppen parkolóépítésben vagyunk, ha ott bekérünk három árajánlatot, akkor, ha az életemről van szó, szintén meghallgatnék más szakvéleményeket is. 

Több orvost felkerestem, mindenki egy kissé másként látta, de a lényeg az, hogy ők a beteg részen kívül másnak a kimetszését korainak tartották. Így is lett, a daganatot eltávolították, átestem a kemoterápián, de máshoz nem nyúltak. A kemó tényleg nem leányálom, hiszen folyamatosan nyomják az emberbe a mérgeket a sejtszaporodást gátolandó. A végén már gondolkodásra, beszédre alkalmatlan szellemi toprongy voltam, zavart a fény, elvesztettem a testsúlyom 15 százalékát. 

Nagyon furcsa érzés volt, amikor közölték velem a rákot. Ennyi ember közül miért pont nekem jut ez a „csomag”? Ez járt a fejemben, ám négy gyerek édesapjaként a következő gondolatom már az volt, hogy a francba, nekem még dolgom van ezekkel a kölykökkel.

Tehát 2025 januárjában végleg elbúcsúzik?
Ábrahám László: Igen. Január 31-én felállok, beülök az autómba, és búcsút veszek a Debrecenben eltöltött negyedévszázadtól. Érden építkeztünk, ott fogunk élni a feleségemmel és így a felnőtt gyerekeink is sokkal közelebb lesznek. Az Együtt a Jövő Mérnökeiért Szövetség elnökeként és a Magyar Innovációs Szövetség elnökségi tagjaként szeretném segíteni a fiatalokat a pályaválasztásban. Utóbbi társaságnál a különvéleményemet továbbra is rendszeresen ismertetni fogom. Van még két titkos tervem, ám azokról egyelőre nem beszélhetek. A szakmai tapasztalataimat szeretném kamatoztatni, mert mint a kollégáimnak szoktam mondani, bár tojni már nem tudok, a büdös tojást megismerem.

Ratalics László