„Cincogok, mióta az eszemet tudom”

– Hetven éve cincogok. Hetven éve hegedülök – mondja nevetve Pércsi Dániel földesi zenész, aki nemcsak a falujában ismert, hanem Hajdú-Bihar minden szegletében, sőt még azon túl is. Akad, hogy kétszáz kilométerre is elhívják muzsikálni, ő pedig örömmel megy. Ismerik, hívják, szeretik – nem is csoda.

– 1955 márciusa óta hegedülök. Azért tudom ilyen pontosan, mert még észnél vagyok. Igaz, volt egy kis betegségem nemrég, de most már túl vagyok rajta.

A zenét már akkor megtalálta, amikor járni is alig tudott. Kétévesen már „csutkázott”, vagyis kukoricacsutkával imitálta a rádióból hallott cigányzenét. Nem mondta neki senki, hogy húzza azokat úgy, mint egy hegedűt – ösztönből jött. Az édesapja figyelt fel rá először. Azt mondta a feleségének: „Ezt a fiút meg kell próbálni taníttatni, hátha lesz belőle zenész.”

És lett.

– Nagy családba születtem, nyolcan voltunk testvérek. Az apám szorgalmas, dolgos ember volt. Még hatéves sem voltam, amikor elvitt Kemecsei Lászlóhoz, aki akkor Földes legjobb prímása volt. Kottát is tudott olvasni.

Akkoriban Földes igazi zenészfalu volt. Negyven muzsikus élt ott, öt-hat zenekar működött egyszerre. A kis Dániel négy évig tanulhatott Kemecsei Lászlótól, aztán jött Jenei Miklós, majd Berettyóújfaluban Békési János karmesternél folytatta.

– Nem lehetett csak úgy elkezdeni zenélni. Vizsgázni kellett az OSZK-nál – Országos Szórakoztatózenei Központ – különben nem engedtek muzsikálni.

És ő vizsgázott. Az alig tízéves fiú már közösségeknek játszott. Tizennégy éves korában pedig már ő volt a prímás egy lakodalomban.

– Tokajban végeztem egy kereskedelmi iskolában, kereskedőként dolgoztam, és mindig volt munkám. De a zene nekem hivatás. Zenéltem fúvóson is: tárogatón, szaxofonon. De a hegedű az igazi. Azzal együtt lehet énekelni is.

Mert ő nemcsak muzsikál, hanem énekel is. Még most is, 76 évesen. És tanul. Folyamatosan. Mert jönnek az új magyar nóták, örökzöldek, sanzonok, tánczenék, operettek – „és ha a vendég kér valamit, akkor nem mondhatom, hogy nem tudom!”

– Körülbelül huszonötezer nóta van. Persze, nem tudhatja az ember mindet, de amit kérnek, azt tudni kell! Ha ötből csak egyet tudsz, az baj. A zenész nem engedheti meg magának, hogy ne legyen felkészült.

Ahogy mondja: a jó zenész olyan, mint a jó pap – holta napjáig tanul.

Otthon külön zenészszobája van. Ott gyakorol. A családja ilyenkor tudja, hogy csendben kell maradni. Más lehetőség nincs. És ha már család: sajnálattal mondja, nincs, aki tovább vigye a zenélést. A lánya zongorázott, de abbahagyta.

– Addig muzsikálok, amíg fel tudom emelni a két kezem. Meg is halnék, ha nem csinálhatnám. Nem lehet ezt abbahagyni.

És hívják ma is. Évente több lakodalomba, amiből a koronavírus előtt 35-40 is volt egy esztendőben. Idősek napjától a falunapon át mindenhol ott van, ahol jó zenére van igény. Felöltözve, mindig öltönyben, elegánsan.

– Tíz embernek nincs annyi ruhája, mint nekem egyedül van. A zenésznek szépen kell öltözni – fűzi hozzá.

A zenei világ persze sokat változott körülötte. A rendszerváltás után eltűntek a zenekarok, a sok jó muzsikus akkor csak az utcán sétált. De most – mondja Pércsi Dániel – mintha újra lenne remény. – A mostani kormány kezdi felkarolni az élő zenét. Hajdúszoboszlón például turistaszezonban már szól a cigányzene. Ez jó irány.

És hogy mit szeret a legjobban játszani?

– Mindent. A zenésznek is van nótája. De én nem válogatok. Ami jön, amit kérnek, azt játszom. Csak tudni kell. És tanulni hozzá. Mert ha nem tanul az ember, lemarad. Én még most is tanulok, minden nap.