Bódvalenke: a hely, ahol nem a koronavírustól, hanem az éhezéstől félnek

Miskolctól 57 kilométerre, festői környezetben fekszik egy törpefalu. 2013-ban még világszenzációként számolt be róla a hazai és a külföldi sajtó, hogy a település lakóházait sorra borították be a nagyméretű, színpompás festmények. Azonban az idő múlásával mintha megfeledkeztek volna erről az ékszerdobozról. A szlovák határszéli, borsodi faluban indult útjára Pásztor Eszter elképzelése, a Bódvalenke Freskófalu projekt, ennek köszönhetően 33 szekkót pingált a házakra tizennyolc roma festőművész – az alkotások helybéli legendákat és klasszikus cigány témákat ábrázolnak. A projektnek két célja volt: a cigánysággal kapcsolatos előítéletek megváltoztatása és az, hogy bebizonyítsák, egy kilátástalan helyzetben lévő, szinte csak romák lakta falu is meg tud állni a saját lábán. Ma már tudjuk, utóbbira esély sincs. A jó idő beköszöntével feléledt a kirándulás iránti vágyam, így elindultam a borsodi hegyek felé, kis kitérővel pedig megnéztem a freskófalut. Szalonna és Perkupa után már szinte autóforgalom sem volt március elején; a tavasz még nem mutatta meg igazi arcát, kopár és szürke volt a táj. Az utak egyre rosszabbak és keskenyebbek lettek, úgy éreztem, lassan elfogy a lábam alól a talaj, szűkülni kezdett a világ. Madarak csicsergése sem zavarta meg a csendet, csak egy-két egerészölyv szelte az eget.

Helységnévtábla sem kellene, hisz az ember tudja, megérkezett: angyali üdvözlet a hiányos tetőcserép alól.

A településre érve egy négyéves-forma gyermek köszönt, na nem öleléssel, hanem az autóm felé dobott kővel. Korábban azt olvastam, itt szívesen fogadják a látogatót, de a kisfiú üdvözlése nem erről tanúskodott. A főutcán végighaladva a mélyszegénység tipikus jeleit látni: kinőtt ruhákban szaladgáló gyerekek, úton sétáló, gazdátlan kutyák, üveg nélküli ablakok és fekete füstöt okádó kémények. Bátortalanul leparkoltam a hivatal előtt. A járműből kiszállva a kezdeti félelmem egy pillanat alatt szertefoszlott, egy helyi férfi azonnal szóba elegyedett velem. Alacsony, hajlott hátú, idősebb ember, vonásait mély redők törték meg, arca mégis kellemes benyomást keltett. Kockás pulóvere és sapkája koszos volt, körme alatt piszok, kezében hófehér boríték. Mint megtudtam, most kapta meg a rokkantsági ellátást; 54 ezer forintot kell beosztania egy hónapra úgy, hogy ebből a pénzből támogatja unokáit is. Elmondta, a településen körülbelül háromszázan élnek, több a gyerek, mint a felnőtt; a faluban a legtöbb lány már 18 éves kora előtt életet ad első gyermekének. Sok a nagycsaládos, van, ahol hét éhes szájat is etetni kell. – Orbán Viktort kedvelem, de nem ott segít, ahol igazán szükség lenne rá – sóhajtott lemondóan alkalmi beszélgetőpartnerem. Tudatta, a bódvalenkeiek közül 20-25-en dolgoznak közmunkásként, pár szerencsés alkalmi munkából él, a többiek segélyből és szociális juttatásokból tartják el magukat és családjukat. Víz a házak jelentős részében nincs, a közkút a helyiek féltve őrzött kincse, a gázellátást palackról oldják meg, télen fával fűtenek – meg mindennel, ami van.

Bár református és katolikus templom is van, mivel azt nem tudják felfűteni, ezért a szomszédos településre járnak át misére, már ha van benzinre vagy buszjegyre való. A kedves idegen hozzátette, bűnözés nincs a faluban, a testvére bátran tart libát és kacsát, nem viszi el senki. Bár ha valaki megtenné, egy óra múlva úgy is kiderülne. "Iszákosok" sincsenek a településen, ugyanis nem futja alkoholra. Se. A 62 éves férfi büszkén mondta, korábban Budapesten dolgozott, rendőr és katona is volt egy ideig, de a szíve visszahúzta Bódvalenkére, itt él a családja, itt érzi, hogy szeretik. Örömmel lát minden látogatót, ha kérik, a freskókról is szívesen mesél, körbevezeti a turistákat. A helyiek idegenvezetésből egészítik ki a családi kasszát, de a koronavírus miatt most látogatóból is kevés van. A freskófalu projekt lezárta után ezrek fordultak meg a faluban, még asszonykórus is szórakoztatta a látogatókat, mára viszont a kezdeti lelkesedés alábbhagyott. Búcsút vettem új ismerősömtől és elindultam felfedezni a falut.

A kora tavaszi időben még felfért a kiskabát, ám egy összeomlás szélén álló ház ajtajában egy kamasz pólóban álldogált. Hozzászoktak a hideghez, a kialakult életformához, a kilátástalan küzdelemhez. Harc a mindennapokért, vagyis inkább csak a másnapokért. Azért, hogy holnap is legyen mit enni. Sokakat csak az foglalkoztat, hogy hónap közepén már nincs pénz, a gyerekek éhesek és fa is kellene a kályhába, különben mind megfagynak.

A nyitott kapukon át bárki bemehet az udvarokra megcsodálni a freskókat, bár van, ahol ehhez bokáig kell gázolni a szemétben. A néhol omladozó vakolaton megelevenedik egy menekülő angyal, a település balladája, de emléket állítanak a kislétai romagyilkosságnak is. A cigány és az európai kultúra keveredése köszön vissza az alkotásokon, a fájdalom, az emberi kapcsolatok hiányának hang nélküli sikolya, az álmok, Krisztus, és néhol egy kis derű és remény is.

A boltnál hat gyermek csatlakozott hozzám, akik nemrég értek haza a szomszédos településen lévő iskolából. Az utcán bóklásztak. Egyikük nagyon boldog volt, mert az édesanyja vett neki egy süteményt a faluba betérő mozgó cukrászdából. A gyereksereg egyik tagja, egy 13 éves lány csillogó szemmel figyelte a nyakamban lógó ezüst négylevelű lóherét. Azon gondolkodtam, itt valóban elkélne a szerencse, mert remény már nincs, a túlélésért küzdenek. A gyerekek kedvesek, mosolygósak, kíváncsiak, szívesen beszélnek bárkivel, de a beszélgetés végén illedelmesen kérnek pár száz forintot élelmiszerre, csokira. Az idősebbek focival ütik el az időt, a fiatalabbak fogócskázással. Míg sétáltunk, mi így, heten, két kislány többször is megölelte egymást. Fájó szívvel konstatáltam, legalább szeretetből nem szenvednek hiányt. Okostelefon, tablet, energiaital itt senkinek nincs a kezében, egy fadarabbal vagy egy babával órákig játszanak, és közben terített asztalról, meleg szobáról, frissen vetett ágyról és tiszta ruháról álmodoznak.

A projektirodánál – itt szálltak meg egykor a festők, innen koordinálták a munkát – egy asszonnyal találkoztam, aki egyik kezével babakocsit tolt, másikban kannát cipelt – vitte haza a vizet a kútról. Elmondta, a gyerekek élelmezése és ruházása a legnagyobb feladat. A különböző segélyszervezetek olykor ellátogatnak a településre, akkor friss gyümölcsöt és édességet is visznek magukkal. Az uzsorázás Bódvalenkét sem kíméli, de legalább van kihez fordulni a nehezebb napokon – vélte. A koronavírust itt csak hírből ismerik, azt mondják, a cigányok közt nem terjed, és amúgy is: ők mindent kibírnak, csak az éhezést nehéz megszokni. A településen csak egy kislány viselt maszkot. Mint mondta, az édesanyja megparancsolta, hogy hordja, és ő szófogadó. Az anyag valamikor világosszürke lehetett, ám ma már a legtöbb helyen fekete a kosztól.

Fogarasi Renáta