A nádudvari keramikus, akinek a slambucáért is sorban állnak
A nádudvari K. Nagy József két dologról is híres. Egyrészt az általa készített kerámiákról, másrészt a bográcsban főzött, pirított slambucáról. Mindkettőt művészi szinten űzi, és egy tányér slambucért ugyanúgy eljönnek hozzá külföldről, ahogy egy szép aratókorsóért is. Szerinte mindkét tevékenységnek akkor van értelme, ha a vevők boldogok, elégedettek.
K. Nagy József 1948-ban született, és kis túlzással már akkor el is dőlt, hogy fazekas lesz, hiszen a családban csaknem 300 éve apáról fiúra száll a mesterség. Mint mondja, már az üknagyapjának a nagyapja is ezzel foglalkozott. Megtudom tőle, hogy a fazekasság azért éppen Nádudvaron honosodott meg, mert a faluban (Nádudvar csak 1989. március elseje óta város) és a környékén kiváló minőségű az agyag. – Debrecenben híresek voltak a pipakészítők, de arrafelé nem volt ilyen jó az agyag, ezért az ottani mesterek is innen, a Kösely-szegből vitték a munkájukhoz – magyarázza. – Az agyagot mindig be kell iszapolni, majd egy nagyon sűrű szitán át kell szűrni, és amikor szikkad, mehet a pincébe, akár több évre is. Annál jobban, szebben lehet vele dolgozni, minél tovább pihen a felhasználás előtt. A nagyapámról halvány emlékeim vannak csupán, hiszen nagyon kicsi voltam, amikor meghalt, arra viszont már jól emlékszem, ahogyan az apám készítette a kerámiákat, tőle lestem el az apró fogásokat.
Édesapja egyébként azt szerette volna, ha cserépkályha-készítő lesz, ezért József Debrecenben kitanulta a szakmát, utána hazament Nádudvarra, és nappal virágcserepeket készített, este pedig cserépkályhákat rakott. – Mindkettőre hatalmas igény volt, alig győztük a munkát – meséli. – Abban az időben, a hatvanas évek végén még nem volt műanyag virágtartó, a virágcserépért szinte sorba álltak az emberek, és nagy keletje volt a cserépkályhának is, egészen addig, amíg nem terjedt el a gáz- és a központi fűtés.
Mitől lesz fekete?
A kályhakészítésnek tehát egy idő után leáldozott, maradt a fazekasság, amit persze egyáltalán nem bánt, hiszen rengeteget, szinte mindent ennek a mesterségnek köszönhet. Nádudvaron háromféle, natúr, mázas és fekete kerámiát készítenek. Házigazdámtól megtudom, hogy a natúrt csak egyszer égetik ki, a mázast kétszer, először még natúrként, majd miután bemártották a mázba. A technológia fejlődése ezt a szakmát is elérte, manapság már elektromos kemencét használnak, nem úgy a híres fekete kerámiánál, amelyet továbbra is kizárólag hagyományos módon, fatüzelésű kemencében égetnek ki. De hogy mitől lesz fekete? – Amikor kiég a cserép, a kemence tetejét letapasztom, és a tűzteret megtömöm szalmával, majd azt is lezárom, és a tökéletlen égés következtében a korom beleég a kerámiába, ez adja a fekete színét – válaszolja. – Az elkészült kancsókról, edényekről, csuprokról letöröljük a kormot, és parafinnal kifőzzük, hogy víztaszító bevonatot kapjon.
A nádudvari kerámiák másik különlegességét pedig a díszítés technológiája adja: kaviccsal végzik el az úgynevezett sikálást, és így varázsolnak csodaszép mintákat a termékekre, mindezt még az égetés előtt. K. Nagy József töredelmesen bevallja, hogy ez általában a női kezek feladata, hiszen az aprólékos művelet finom mozdulatokat igényel. Miközben erről beszélgetünk, átmegyünk a műhelybe, ahol az általa rakott cserépkályha ontja a meleget, vendéglátónk pedig rövid bemutatót is tart nekünk a korongozásból. Elővesz egy darab agyagot, aminek az állaga a gyurmához hasonló. Az asztal fölé görnyedve kézzel elkezdi gyúrni, hogy a legapróbb levegőbuborékok is eltűnjenek belőle. A művelet pár percig tart, és komoly erőt igényel, meg is állapítjuk, hogy derékfájós ember ne menjen fazekasnak. A gyúrás után a korongot bevizezi, hogy a ráhelyezett agyagtömb odatapadjon, majd ezután indulhat is az anyag megmunkálása. Az árammal hajtott korong forogni kezd, K. Nagy József pedig iszonyatos erővel ragadja meg két kezével az agyagot, hogy el ne mozduljon középről, ellenkező esetben az egészet kezdhetné újra. És a csoda igazából ekkor kezdődik: a hozzáértő kezek között a massza egyszer csak kezd életre kelni. A folyamatos forgás közben a mester egyszerűnek tűnő mozdulatokkal újra és újra húzza fel, formálja az agyagot, és a szemünk láttára lassan az egybefüggő tömbből egy kecses váza alakja körvonalazódik. Minél többször nyúl bele, és húzza a kezeivel az agyagot, annál vékonyabb lesz a készülő kerámia fala. Szerinte ez az egyik fokmérője annak, hogy milyen minőségű a termék. Minél vékonyabb, könnyebb a megmunkált tárgy, annál jobb a végeredmény.
Több mint 40 éve a Hortobágyon
Ugyanezt persze meg lehet csinálni a lábbal hajtós korongon is, csak sokkal nehezebben. Aki kíváncsi rá, hogyan készülnek a különböző kerámiák a hagyományos módon, kora tavasztól késő őszig azt is megnézheti Hortobágy-Mátán, K. Nagy József fazekasműhelyében. – Március közepétől november végéig minden nap ott vagyok. Nem is tudnám már elképzelni az életem a Hortobágy nélkül, ahol 1978 óta árusítok. Előbb a vásártéren voltam, nagyjából harminchárom éve pedig a mátai műhelyemben dolgozok. A bemutatókon mindig lábbal hajtom a korongot, és mivel úgy lassabban forog, talán szebb darabokat is lehet készíteni – mondja. – Van úgy, hogy éppen csak lábujjheggyel kell hajtani, hogy alig forogjon. Sokan odajönnek, hogy szívesen megtanulnák, de amikor kipróbálják, a legtöbben igencsak meglepődnek, hogy milyen nehéz munka ez.
A korongozásról kívülállóként azt gondolhatnánk, hogy a kézügyesség a legfontosabb hozzá. K. Nagy Józseftől azonban megtudom, hogy az erő, a nagyon erős kar legalább annyira lényeges. – Már az agyag begyúrása is komoly fizikai erőt igényel – magyarázza. – Azt szoktuk mondani, hogy a paraszt csak megkapálja, mi meg is gyúrjuk a földet. Gyenge fazekas nem sokra megy ebben a szakmában.
József szerint a legnehezebb az aratókorsó készítése, mert öt darabból áll: először a testét, majd a nyakát kell megformázni, aztán megy bele egy szűrő, utána a fül, végül a „csecs”, amin át a gyerekek ittak az aratáskor.
Az évek során változtak az igények, mostanában nagy a keletje a fecskefészeknek és a kacsaitatónak. Rengeteg megrendelést kap, de egyáltalán nem érzi tehernek a munkát. 74 évesen is olyan derűvel és lelkesedéssel beszél a szakmájáról, hogy tényleg azt érzi az ember, mintha egy, a pályája elején járó mesterrel beszélgetne. Egész télen a műhelyben dolgozott, a kerámiák egy részét már kiégette, de a raktár még tele van olyan edényekkel, fazekakkal, kancsókkal, csuprokkal, tálakkal, vázákkal, amelyek még ezután mennek a kemencébe, ahol 1000 fokon nyolc órán át égnek, majd harminc órán keresztül hűlnek.
A kerámiák iránti keresletet persze ma már össze se lehet hasonlítani a korábbiakkal, némi nosztalgiával, de nem panaszkodva mondja, hogy a fénykorban, a hatvanas-hetvenes, de még a nyolcvanas években is óriási volt a termékek iránti érdeklődés. Egy-egy nőnapra, nagyobb ünnepre több ezer fekete tányért készítettek, és adtak el.
Az a híres K. Nagy-féle slambuc
És ahogy közeledik a tavasz, a korongozás mellett egyre nagyobb szerep jut a slambucfőzésnek. K. Nagy József több mint harminc éve készíti a pásztorok kedvelt ételét. Akárcsak a fazekasság, a slambuckészítés csínját-bínját is az édesapjától leste el, aki a kemencéből minden egyes égetés után kivett egy darab parazsat, és azon főzte meg az ebédnek valót. Számos híresség megfordult már nála: politikusok, színészek, művészek ették, eszik a főztjét. – A leghíresebb vendégem talán az osztrák milliárdos, Julius Meinl volt, aki a kávéjáról és az élelmiszerüzleteiről lehet ismert idehaza – emlékszik vissza. – A két fia és ő is külön repülővel érkezett, kimentek egy lovastúrára, nekem pedig a pusztában, egy halászkunyhóban kellett elkészítenem a slambucot. Ez vagy harminc éve történt, de úgy emlékszem, elégedettek voltak a főztömmel.
K. Nagy József egy szezonban annyi megrendelést kap, hogy szinte nincs olyan nap, hogy ne főzne legalább egy bográccsal. A reformátusoknak egyszer 700 adagot készített, egyszerre 5 bográcsban rotyogott a slambuc. Tavaly több mint 5 mázsa lebbencstésztát használt fel. Az idei első nagyobb megrendelés is befutott már: március 12-én 90 főnek készíti a finomságot.
De miért is ilyen különleges és népszerű az általa készített étel? Kérem, hogy ne csak erre válaszoljon, hanem ossza meg velem a receptet is. K. Nagy József szerint az egyszerűségben rejlik a titok. A hortobágyi slambucban nincs hagyma és piros paprika sem, egyszerűen azért, mert nem való bele. A pásztorok ugyanis kinn a pusztán csak olyan ételt készítenek, ami sokáig eláll, azaz nincs benne romlandó „alkatrész”.
– Tíz kiló krumplihoz kell egy kiló szalonna, lehet mangalica is, de ne legyen húsos, viszont nem baj, ha egy kicsit avas, mert az jó ízt ad a slambucnak – kezdi a receptet. – A bográcsba három kanál zsírt adok a szalonna mellé, majd amikor megsült, beleteszem a tíz kiló karikára vágott burgonyát. Megdinsztelem, sót is rakok rá, és felöntöm annyi vízzel, hogy háromujjnyi magasan ellepje a krumplit, majd amikor megfő, ráteszek 5 kiló lebbencset. Egyáltalán nem baj, ha a krumpli teljesen eltűnik az ételben, nyugodtan lehet olyan, mint amilyen állaga a pogácsában van. Csak akkor kezdem kavarni, amikor az étel teljesen elfőtte a levét, mert az nem jó, ha a tészta hamarabb a bogrács aljára kerül. Ezután folyamatosan kavarom, hogy le ne ragadjon, és amikor már megáll benne a kanál, akkor kezdem el forgatni.
A legenda szerint 32-szer kell megforgatni a slambucot, K. Nagy József ehhez a szabályhoz azonban annyira nem ragaszkodik. Azt mondja, mivel szinte minden krumpli más, így két slambuc sem egyforma, az egyiket lehet, hogy meg kell forgatni 32-szer, a másiknak elég lehet 10-12 forgatás is. És ami még nagyon fontos: a pirult részeket mindig belenyomja a slambuc közepébe, majd amikor már szép piros a teteje, és úgy néz ki, mint egy házikenyér, akkor készen van az étel. A K. Nagy-féle slambucot a főzés végén szinte egyben ki lehet venni a bográcsból, tényleg olyan, mint egy cipó. Az íze miatt az ország másik végéből is felkerekednek az ínyencek, hogy aztán még haza is vigyenek egy bográcsnyit. – Becsomagolom zsírpapírba és alufóliába, aztán lefedem egy konyharuhával, és mehet a kosárba – meséli. – Öt óra múlva, Sopronban is forró lesz még a slambuc.
Bár érzi már az idő múlását, se a slambucfőzésről, se a korongozásról nem akar lemondani, amíg örömét leli bennük, és bírja is, csinálni szeretné. Nagy álma, hogy egy negyven literes, teli bográcsban egyszer még megforgassa a slambucot.
Mielőtt elköszönünk, még megjegyzi, hogy jó korongosból már egyre kevesebb van. Karcagon, Nádudvaron, Mezőtúron és Sárospatakon dolgoznak még olyan fazekasok, akik a fekete kerámia hagyományait őrzik. A többiek „felültek a modernizáció mozdonyára”, és gipszformába öntik a tárgyakat, a kézi nyújtás helyett gépet használnak, ennek pedig már nem sok köze van a mesterséghez. Az utánpótlás a családban egyelőre biztosított, hiszen a fia és a lánya is kitanulta a a szakmát, és van három unokája is, akik egyszer talán szintén a K. Nagy família hírnevét öregbítik majd.
Takács Tibor
