Vonáék Debrecenben: mit lehet tenni az apakomplexusunkkal?
A Nemzeti Együttműködés Rendszere azért erős, mert nincs alternatíva. A magyar társadalom szemléletére, sebzettségére épül, hasonlóan Ferenc József, Horthy vagy Kádár rendszeréhez. A lényeg ugyanaz, csak ma mások a történeti körülmények és az ideológiák. De ugyanúgy egyfajta mentális betegség állapotban vagyunk, amelyet ezek a rezsimek felismertek és rátelepedtek. Hogy mi ez a betegség? Például az apakomplexusnak, vagyis a félelem attól, hogy a történtelem túlságosan nehéz nekünk. Trianon, holokauszt, ötvenhat, kommunizmus, államszocializmus, csalódás a rendszerváltásban, az uniós csatlakozásban. Jöjjön már valaki, aki leveszi rólunk a gondolkodás terhét, a szenvedést, aki kiment bennünket e szorult helyzetből! És mindig jön is valaki, Ferenc József, Horthy, Kádár vagy éppen Orbán, azt mondják, oké, de akkor innentől kezdve a rabszolgáim lesztek! Ez az ára ennek a politikai értelemben vett fekete mágiának – diagnosztizálta Vona Gábor a jelen „magyar betegségét”.
Nemzeti minimumot!
Mit lehet ezzel szembeállítani, folytatta Vona Gábor, az előbb taglalt diagnózisra utalva? Mint fogalmazott, benne is felmerült, lehet-e egyáltalán bármit is kezdeni ezzel az országgal. Az ő válaszuk: talán a reformkoriság az orvosság a bajra.
– A reformkor (1825-1848) nem csupán gyönyörű történelmi érték. Ennél sokkal több. Milyen sokszor szoktuk mondani, de jó lenne valamilyen nemzeti minimum… Lehet, hogy a reformkor a nemzeti minimum? Nemcsak történelmi emlék, hanem aktuálpolitikai recept? Szerintünk igen! – melegedett bele a szónok, aki szerint a magyar felzárkózást hozó szűk két és fél évtizedet nem is Széchenyiék tették naggyá, hanem maga a reformkori gondolkodás emelte korszakos alakká Széchenyiéket. – A reformkor nem a személyekről, hanem a nagy ügyekről szólt, amelyek mögé generációk álltak be a „legnagyobb magyartól” Kossuth Lajoson, Deák Ferencen, Kölcsey Ferencen át Batthyány Lajosig. Széchenyi és Kossuth között világnézetileg nagyobb volt a távolság, mint Orbán Viktor és Gyurcsány Ferenc között. Mégis mindketten benne voltak Magyarország első felelős kormányában '48-ban. Ma bárki el tudná képzelni Orbánt és Gyurcsányt egy kabinetben? – vetette a közönség elé Vona. „Nincs elég bajunk?!” – gondolt bele hangosan valaki a publikumból.
Nincs nyerő ideológia?
A recept, hogy megtaláljuk a 21. század nagy magyar ügyeit – ütötte a vasat a pártelnök, sietve leszögezve, hogy a Második Reformkor nem akarja kijelölni e témákat. Javaslataik persze lennének, de egyelőre csak amondóak, ezt kellene csinálni, ez az iránytű.
A pillanat uralása – hívta fel a figyelmet – érzéketlenít a jövővel kapcsolatban. Kezdjünk el beszélgetni, vitatkozni – biztatott –, a tét nem egymás legyőzése, hanem a helyes út közös megtalálása. Azonban mi csak veszekedni tudunk, jött egy következő megállapítás, miközben ha képesek lennének nézőpontot, gondolkodásmódot váltani, madártávlatból ránézni önmagunkra, akkor a vitában elszenvedhető vereségtől sem félnénk annyira. Inkább az kapna hangsúlyt, hogy az eszmecsere végeredményben segített közösen megoldást találni valamilyen problémára.
Vona Gábor arról is beszélt, hogy a liberalizmus, a szocializmus, a konzervativizmus, a nacionalizmus a 21. századi összetett kérdésekre nem képesek mindent lefedő választ nyújtani. – Ezen ideológiák mindegyike képvisel értékeket, de nem akarunk ezek kényszerzubbonyába bújni. Kisebb szabadság van? Akkor több liberalizmust. Kezd szétesni a társadalom? Több nacionalizmust. Nem működnek az intézmények? Több konzervativizmust. Túl sok a szegény? Akkor valószínűleg több szocializmus szükséges. Nem hiszem, hogy a jelenkorban szabad mindent egy lapra feltenni. Nem ideológiamentesek vagyunk, hanem ideológiák feletti – közölte.
Leszögezte: tisztában vannak vele, hogy amit képviselnek, arra nincs tömegigény. – A helyes utat keressük, az elsődleges szempont, hogy a 21. századra érvényes politikai normát tegyünk az asztalra. Hogy akit ez érdekel, motivál, azzal megvitassuk – hangsúlyozta.
Vissza a polgár éthoszát!
Pekárné Farkas Emese alelnök (képünkön) a Második Reformkor céljai között említette a politikai árkok betemetését, azokon hidak ácsolását.
– Egyetemes magyarságban gondolkodunk, nem fér bele a kirekesztés. Mennyire szoktuk figyelembe venni azt, hogy ez az ország azoknak is otthona legyen, akikkel egyébként kevés dologban értünk egyet? Mi a szemléletünkben és a vitakultúránkban egyaránt az élni és élni hagyni elvét fogjuk követni – ígérte a fiatal politikus, rámutatva, hogy az ország reformkori fejlődése éppen a fontos ügyekben lefolytatott párbeszédek mentén indult el. Azonban ha most körülnézünk – jegyezte meg – a polgárosodás nem éppen a legoptimálisabb úton halad, márpedig fontos lenne visszaadni a magyar társadalom számára ennek az éthoszát, a gondolatiságát.
Ratalics László
