Egy debreceni, aki nem tud parancsolni gyűjtőszenvedélyének
A debreceni Gara Kálmán szinte megszállottként gyűjti a közösségi közlekedéssel kapcsolatos relikviákat, amelyeket a DKV Zrt. Salétrom utcai központjában a nagyközönség is megtekinthet. A közlekedéstörténeti emlékszobát előzetes bejelentkezés után lehet felkeresni, és akit érdekel például az, hogy hogyan alakult a cívisváros közösségi közlekedésének históriája a kezdetektől napjainkig, az egészen biztosan nem fog csalódni. A viszonylag kis teremben, amely egykor a cég központi telephelyének asztalosműhelye volt, elképesztő mennyiségű emléktárgy fogadja a látogatót. Gara Kálmán kötődése a DKV-hoz nem újkeletű, hiszen 1972. április 7. óta dolgozik a vállalatnál, a gyűjtést pedig 1982-ben kezdte el, amikor raktárvezetőként olyan tárgyak, dokumentumok kerültek a keze ügyébe, amelyekről azt gondolta, érdemes megőrizni a következő generációknak is. Később, 1985-től a villamos-kocsiszín művezetőjeként még több értékesnek, ritkaságnak számító dolog került a birtokába. – Nem volt szívem selejtezni a sok-sok emléket, ezért inkább otthon gyűjtögettem – emlékszik vissza a kezdetekre. – Egy idő után azonban már nem fértek el a lakásban, és a feleségem és egyre gyakrabban utalt rá, hogy jó lenne, ha végre elvinném őket valahová. Ennek 2004-ben jött el az ideje, amikor a DKV fennállásának 120. évfordulóját ünnepeltük, az összegyűjtött anyagból pedig nyílt egy kiállítás, amit a városban később több helyen is bemutattunk. A tárlatnak helyet adó épületet később lebontották, de Nagy Attila vezérigazgató igazán szívén viselte a relikviák sorsát, így 2015-ben megkaptuk azt termet, ahol jelenleg is látható a gyűjtemény.
Egyre több a felajánlás
Gara Kálmántól megtudtam, több mint négyezer különféle emléket őriznek a kiállítótérben, pontosabban helyhiány miatt egy részüket már nem is tudják bemutatni, például több száz régi menetrendet és egyéb tárgyakat is egy zárt ajtó mögött tárolnak. És bár az alapkoncepció az volt, hogy az emlékszobában elsősorban a debreceni közösségi közlekedés történetét mutatják be, nem tudta kordában tartani a szenvedélyét, így a mai napig mindent gyűjt, ami a tömegközlekedéssel kapcsolatos. A tárlat részeként az érdeklődő éppúgy találkozhat budapesti relikviákkal, mint ahogy miskolci vagy éppen soproni emléktárgyakkal. Az idők során számos külföldi darabbal is bővült a kollekció – a többi között Romániából, Ausztriából és Németország több városából is sikerült beszereznie különlegességeket.
A falon egymást érve sorakoznak a különféle útvonaltáblák, az egyik vitrinben közlekedési cégek golyóstollai, a másikban különböző kártyák, napszemüvegek, a harmadikban korabeli iratok, dokumentumok. Külön tárlóban kaptak helyet a jegyellenőrök karszalagjai, a kézi jegylyukasztók, amelyeket a kalauzrendszer megszűnéséig, 1977-ig használtak. Sőt, már különböző közlekedési társaságok logóival ellátott arcmaszkok is részei a kiállításnak, de rengeteg makett, fogantyú, ruha, sapka, fénykép idézi meg a múltat. – Mióta híre ment, hogy van egy ilyen emlékszoba Debrecenben, egyre-másra jönnek a felajánlások – mondja. – Most is várok valakit, aki felhívott, hogy Budapestről hozna egy útvonaltáblát.
De miért bengáli?
És azt vajon tudják-e, hogy mennyibe került egy villamosjegy mondjuk 1966. július elsején? Ezzel a dátummal szerepel ugyanis a legrégebbi jegy a gyűjteményben. A kérdésre pedig a helyes válasz: 1 forint. Az emlékszobában kiállított tikettek tanúsága szerint 1966 előtt azonban ennél jóval olcsóbban is lehetett utazni. Egy gyerekjegy 40 fillérbe került, a felnőtteket 1 forint 40 fillérért az 1-es villamos egészen Pallagig vitte. És persze akkoriban is voltak olyanok, akik inkább igyekeztek megspórolni a jegy árát, felvállalva a lebukás kockázatát. – Ha valakit elkaptak, hogy jegy nélkül utazott, 3 forint 50 fillér büntetést kellett fizetnie – jegyzi meg Gara Kálmán. – Ez azért már nem volt olcsó mulatság, hiszen 70 fillérért szakaszjegyet lehetett kapni.
Visszatérve az egyforintos jegyre: ennek 1966-tól egészen 1985-ig nem változott az ára, aztán viszont brutális drágulás következett. Előbb egyből duplájára, két forintra emelték az árát, majd 5, aztán 8, majd 12 forintba került, de ennél tovább Gara Kálmán sem igen követte az árváltozást, míg aztán elértünk odáig, hogy ma egy útra 400 forintért válthatunk jegyet.
A kiállítás egyik különlegessége, hogy az érdeklődők beülhetnek egy FFV 1200-as típusú, úgynevezett „bengáli” villamos vezetőállásába. Csengethetnek, villoghatnak, és kipróbálhatják például azt a kart, amit a villamosvezető időnként jobbra-balra tekergetett, de amiről a laikus utasok sose tudták, hogy igazából milyen célt is szolgálhat. Akinek pedig kedve van hozzá, akár a mai fiatalok előtt már ismeretlen manuális jegylyukasztó készülékkel lyukaszthat is egyet. És hogy miért hívják ezt a villamost bengálinak? Sose találnák ki! Az egyik verzió szerint azért, mert a motor hangja egy bengáli tigris üvöltésére hasonlít, a másik elképzelés szerint pedig azért, mert szemből úgy néz ki, mintha egy a lábait maga alá húzó tigris lenne. 1969-től összesen 181-et gyártottak belőle, ebből 72-t Debrecenben.
Guinness-rekord nyakkendőkből
Kálmán azonban nem a bengálira a legbüszkébb, a gyűjteményében jelenleg prioritást élveznek a nyakkendők. De nem ám mindenféle hétköznapi darabok, kizárólag olyanok, amelyeket valamelyik közeledési társaság dolgozói viselnek, viseltek. Tavaly júliusban 104 különböző nyakkendővel Guinness-rekordot állított fel, azóta jelentősen bővült a kollekció. – Jelenleg 233 darabos a gyűjtemény – magyarázza lelkesen. – Amióta az interneten is olvashatók a rekordról szóló hírek, sokan írnak, keresnek. Egy belgiumi gyűjtő, akinek több mint négyezer mindenféle nyakkendője van, küldött húsz olyat, amit holland és dán közlekedési cégek használnak, cserébe én meg küldtem neki húszat a saját gyűjteményemből. A hazai társaságok nyakkendői közül szinte mindent megszereztem már, de sok külföldi, például német, osztrák és román is van közöttük. A legkülönlegesebb mégis az, amit az Egyesült Arab Emírségekből kaptam Csuzi Istvántól, a nagyváradi közlekedési vállalat korábbi igazgatójától, aki 2017-ben az Abu-Dzabi-i közszállítási társaság vezetője lett.
Irány a buszállomás!
Gara Kálmán, ha itthon, ha külföldön kirándul, az első útja általában a buszállomásra vezet. Mint, mondja, ezt már megszokta a felesége is, aki elfogadta a hóbortját. – Legutóbb Salzburgban voltunk, de már az odaúton megálltunk Szolnokon, Törökszentmiklóson, Székesfehérváron, Veszprémben és Sopronban is. Mindenütt bementem az állomásra, Sopronból hoztam is három nyakkendőt. Salzburgban a helyi közlekedési vállalatnál nagyon szívélyesen fogadtak, körbevezettek a telephelyen, és vettem három nyakkendőt meg három nyakkendőtűt is. Persze azért másra is jutott idő, a feleségemmel minden látnivalót megnéztünk, amit terveztünk.
Az emlékszobában az érdeklődők megismerhetik azt is, hogyan nézhetett ki az 1960-as években a DKV-nál egy forgalmi iroda. Az íróasztal mögött korhű ruhába öltöztetett bábu ül, előtte kurblis telefon, korabeli írógép, rádió, telefonkönyv és a cég kollektív szerződése.
Látogatásunk vége felé Kálmán megmutatja még a gyűjtemény legrégebbi, debreceni vonatkozású darabját is. Egy vékony kiskönyvet tart a kezében, amely a debreceni helyi vasút 1907-es menetrendje. – Abban az időben a mostani 1-es villamos vonalán még gőzös közlekedett, a mellékvonalakon pedig lovak vontatták a kocsikat – avat be a részletekbe. – A villamosok 1911-től jártak, és a fénykorban hét útvonalon szállították az utasokat. Például a mostani 1-es vonalon 1927-től megy körbe a villamos, előtte csak a fürdőig járt. Az 5-ös a Bajcsy-Zsilinszky utca sarkától indult, és kiment Nyulasig, a 3-as a fürdőtől Pallagig járt, a 12-es pedig a Nagyállomástól egészen Pallagig vitte az utasokat.
Gara Kálmán búcsúzóul még elmondja: bár februárban már 70 éves lesz, a szenvedélyének nem tud ellenállni, amíg bírja erővel, semmiképpen nem hagyja abba a gyűjtést, hosszabb távon pedig szeretnék elérni, hogy az emlékszoba a Déri Múzeum közérdekű külső kiállítóhelyévé váljon, ami tovább növelné a kiállítás látogatottságát.
Takács Tibor
