Te mit kértél utoljára?

Akinek kenyere van, annak sok baja van. Akinek nincs, annak csak egy.

Pusztába kiáltott szó minden szó koldusról és hajlék nélkül élőről. Bármerre jársz, előbb-utóbb feltűnnek – téged talán zavarnak, én például elférek mellettük az utcán, a téren, a templom mögött, a padon, a szökőkútnál, a forróságtól sistergő aszfalton. Ebben a tökéletes társadalmi mozdulatlanságban csak a paraván változik és a zoknin a lyuk helye. 

Hosszú, hosszú évek óta nem változik semmi. Ki tehet róla? Talán én. És te. Na meg ő leginkább. A hirtelen elpártoló szerencse. A volt feleség. A kor. És a létszámleépítés. Az ital. A kínos örökség, amit a feslett hátizsákban cipel. 

Állunk velük szemben ebben a zaklatott nyárban, és nincs mit tenni. Az ingyenkávé elfogy, ahogy az árnyék. Veri a homokukat a nap újra és újra. Viselik. A második létszámleépítésre várnak. 
– Cigit?
– Van?
– Keresek.
– Ilyet én szoktam kérdezni. Hogy van-e.
– Meglepi, ha kérni se kell?
– Eléggé.
– Mit kért utoljára?
– Már magamban?
– Úgy, igen.
– Reggelente szoktam kérni a Jóistentől, hogy fogjunk kezet, aztán vegyen el. Egy percet se reklamálnék. 
– Lehet, nem hallja.
– Hall az mindent. Lehet, rosszul kérem.
– Hogy kellene kérni jól?
– Na, azt jó volna tudni.
– De magától nem menne oda hozzá, ugye?
– Mi? Én? Jaj, Isten őrizz. Pedig pár haver..., de hát a gyógyszert már gyerekkoromban se bírtam lenyelni, öklendek tőle, mint egy marha. A liftben meg még a másodikig is remegnék, nemhogy a tetejéig, bár laktunk a hetediken. Azt is utáltam.
– Most mit kérne?
– Egy kis árnyékot. Télre meg napmeleget.
– Sehogy se jó?
– Sehogy. Ez a mi bajunk.