És akkor összehordtunk itt tücsköt-bogarat...

Hogy valaki miként kötelezi el magát egy életre épp a szöcskék, sáskák, tücskök és mindenféle ugroncok mellett, arra lehetne a parasztromantikát súroló elméleteket gyártani, mint például kiskanász volt a Hortobágyon, ahol beleszeretett a préri bokáig érő (élő)világába, Rácz István András azonban egy kicsit messzebbről indult. Méghozzá egy pápai családi ház kertje végéből, ahol a Bakony-ér folydogált: pedagógus édesapjával, aki amellett, hogy klasszika-filológus volt, rajongott a természetért, ennek köszönhetően közös csavargásaik alkalmával megfigyeltek minden izgő-mozgó rovart, békát, madarat. – A gimnáziumban meghatározó biológia- és kémiatanáraim közül előbbi kemény, de megengedő pedagógus volt, aki kiválóan tudott inspirálni, utóbbi a friss erőt képviselte, aki minden újdonsággal elkápráztatott: robbantgattunk, füstöltünk. Nem volt kérdés, merre indulok tovább, s mivel 3 éves koromtól Debrecenbe jártunk nyaralni, gyakorlatilag hazatértem ide. Jóllehet, a biológia-kémia szak választásában alapvető szempont volt az is – és ez nem vicc –, hogy hol nincs matematikából felvételi. Az unikális koponya, Varga Zoltán professzor keze alá kerültem, aki sokféle rovarcsoporttal foglalkozott, majd elmozdult a bagolylepkék irányába, ettől fogva bízta rám az egyenesszárnyúakat. Jó érzékkel, hiszen a hobbim lett a munkám.

Az egyetem elvégzése után 1974-ben a jó – ha nem máig a legjobb – hírű miskolci Földes Ferenc Gimnáziumba került, ahol egyből egy matematika specializációs fiúosztállyal ugrasztották a mély vízbe. (A masszívan koedukált világban…) – Válogatott, életre való zsenik voltak, nagy betyárok. Előfordult, hogy az igazgatói irodában együtt sorakoztam velük a szőnyeg szélén, és majdnem én kaptam az első pofont. Ki kellett állni értük, na. Érdekes, hogy a matematika terén „nagy ember” végül ugyan egyikükből sem lett, de valamennyien ragyogóan megállják a helyüket az életben.

A mai napig kétévente rendezünk osztálytalálkozót. Háromnaposat.

Tizenhat miskolci év után visszavezetett az út Debrecenbe: 1989-es kinevezése óta oktat, s mint mondja, mindaddig fog is, amíg szolgálataira igényt tart a Debreceni Egyetem Evolúciós Állattani és Humánbiológiai Tanszéke – vázolja a jövőt a vérbeli különc, akiről kiderül, pedagógiai elvei sem szokványosak.

Dehogy más a gyerekanyag!

– Én alapvetően tanár vagyok: szeretek és szerintem tudok is tanítani. Hogy a mindenkori felettesek mit mondanak, az túró – az a lényeg, hogy a diák mit érez, mit gondol, hogyan jár órára. És tévedés, hogy átalakult, ezáltal más ma a gyerekanyag, mint mondjuk 40 éve. Elsősorban az idő változott, és benne ők. De mi is! Ugyanúgy megvan a mai diákságban a zsiványság, mint egykor, ahogy a tehetség is, amihez azért már van orrom. Azt tapasztalom,

a kivételes képesség mindig devianciával társul: a kíváncsi gyerek „kifelé” eredendően izgága, dinamikus, ugyanakkor a másik oldala visszahúzódó, képes elmélyülten dolgozni – velük kellene megkülönböztetett figyelemmel foglalkozni!

Persze még velük is lehet lyukra futni: én is küldtem el szakdolgozómat, miután többször eljátszotta ugyanazt a nemszeretem dolgot...

S ha már gyerekek a változó időben: ő maga háromgyermekes édesapa, négyszeres nagyapa. Első házasságából született nagyobbik lánya nyelvtanár, Egerben él, a kisebbik gyógytornász –  ő Budapesten. Második felesége tragikus elvesztése után magára maradt az akkor 12 éves legkisebbel. Erről az időszakról még mindig szűken préselődnek ki belőle a nehéz szavak: – Nehéz időszak volt, ám mivel ott volt a feladat, igyekeztem helytállni.

Sikerült is: Hanna lánya ma 24 éves, szintén biológus, a Debreceni Egyetemen laboratóriumi kutató, gombákkal foglalkozik.

A már említett, elmélyült munka tehát családi örökség. De hinnék-e, hogy 70 évesen a fajmeghatározást Rácz tanár úr például a Facebookon (is) űzi, ahol pályatársaival amatőr rovarász csoportokba posztolt fotók alapján igyekeznek azonosítani tücsköt-bogarat? Sőt! A Facebookon általa megosztott fotók alapján tudjuk, hogy egy egyenesszárnyú is lehet szép és izgalmas, meg azt is, hogy kiáll például a Magyar Tudományos Akadémia mellett és félti az oktatás jövőjét.

A kérdésre, hogy hogyan vette fel a ritmust a világgal, azt mondja, annak ellenére egyszerűen, hogy ő maga 40 éves korában látott életében először személyi számítógépet. Azóta viszont elég szépen beépült az info-univerzumba: – Aki tudja, hogy mit akar, és nem csak bámul bele a vakvilágba, annak az internet nagyszerű lehetőség; tájékozódásra, kapcsolattartásra például tökéletes. Van olyan kollégám az egyetemen, aki Messenger-tanulócsoportban vezet katalógust (jelenléti ívet – a szerk.) az óráján: szelfivel kell jelezni, hogy ki van ott. Az internet tehát hasznos, ha megvan hozzá a használója kellő intelligenciája.

Ami, mint látható, nem életkor kérdése, hiszen Rácz István András épp most készül felhalmozott tudását – őt idézve – aranytömbbe önteni, mégpedig egy magas igényű ismeretterjesztő weboldal formájában, s ez de jó is lenne végszónak, ám a folyosón még érzékeny büszkeséggel elmeséli, a lányai milyen megindító meglepetést szerveztek neki a 70. születésnapjára.

Az elejéről a végére

Mikor már kilép a szerkesztőség ajtaján, jut eszembe, hogy majd a cikk elejére írom a lényeget, de személyessége okán sokkal jobb helyen lesz itt, a végén. Évek óta ismerem Rácz tanár urat, de eddig „csak” amolyan szájber-cimborák voltunk. A Facebookon beszéltünk már poloskainvázióról, nílusi lázról, sirattuk közösen Kányádi Sándort. Sőt! Egyszer a konyhánkba berepült egy meglehetősen ijesztő, halandó ember számára azonosíthatatlan lény. Ahogy megpihent a mosogató szélén hagyott, félbevágott citromon, lefotóztam, elküldtem neki, és azonnal visszaírt valami olyasmit, hogy vélhetően nem eszik embert. Vélhetően. Rácz István András ilyen: a tudását megnyugtatásra is remek érzékkel használja, mindemellett 70 évesen is őszintén érdekli a világ okostelefonostól, szájber-vívmányostól együtt. – Nincs új a nap alatt, csak elég sokáig kell élni – összegez. Ehhez segítse hozzá az ég!

Bereczki-Csák Helga