L. Ritók Nóra: az egyházi iskolák is szegregáló hatásúak
Cívishír: A cigányság felzárkóztatása nem megy, nem mehet a társadalom egészének segítsége, közreműködése nélkül. No de hogy lehet meggyőzni az átlagmagyart arról, hogy a cigányság mai élethelyzetéből, a mélyszegénységből, a börtönvilágból van kiút?
L. Ritók Nóra: Nagyon nehéz ez. A rendszerváltás óta a cigányság helyzetében nincs előrelépés. Egy brüsszeli konferencián voltam nemrég, ott is az azt hallottam, hogy ezt nagyon sok közép-kelet európai országban így érzik. Sem az oktatás, sem a foglalkoztatás, sem a lakhatás terén nincs tényleges előrelépés. Nő a kirekesztés, a gyűlöletbeszéd erősödik. Nálunk még az egyházi iskolák jelentős része is szegregáló hatással bír. Ezt az elmélyült, generációk óta felhalmozódó problémát nem lehet egyszerűen megoldani, generációs léptékben kellene gondolkodnunk ahhoz, hogy megoldás születhessen. Ráadásul az esetleges pozitív hatásokat is leamortizálja a többi, ami ugyanúgy hat. Az iskola például teljesen más üzenetet ad, mint amit a gyerek a családból kap. Az integrációval az még a gond, hogy elméletben a többség egyetért vele, de a saját gyakorlatában mindez már nem működik.
Amikor az ő gyereke osztályába kerül be több olyan gyerek, akik kiemelt figyelmet igényelnek, akkor már rögtön úgy érzik, ez elvonja a pedagógus figyelmét, és miattuk sérül az övéik oktatása.
Persze a mai oktatási rendszerben ez valós félelem, hiszen ma nem beszélhetünk az integrációt támogató oktatási környezetről. Az állam felelőssége óriási ebben. Ez a társadalmi csoport jellemzően alapkészséghiányos, sem ezeket, sem a világról való tájékozódás képességét nem kapták meg, sem az iskolától, sem a családjuktól. Sajátos beidegződések vezetik őket, a részvételi demokrácia gyakorlásától fényévekre vannak. Akinek a napi gondja az alapszükségletek biztosítása, annak nehéz például a pártok programjaival foglalkozni. Ők abban szocializálódtak, hogy a tévé hiteles hírforrás, innen tájékozódnak maximum, és bennük van a mindig regnálóknak való megfelelés is, hiszen mindig abban éltek, hogy ők mondják meg nekik, mit kell tenni. Aki ezt nem érti, az hibáztatja őket mondjuk a választási eredmények miatt is.
Cívishír: A kormány szerint nincs szegregáció, nincs gyermekéhezés, felszámolták a szegénységet. Mit lát ebből a bihari, sárréti falvak utolsó utcáiban?
L. Ritók Nóra: Nekünk más képünk van erről. Mi minden településen sok-sok családot keresünk fel, akik súlyos lakhatási szegénységben, és más, a szegénységet növelő faktor által meghatározottan élnek. Ezek a családok sokszor még a települési polgármesteri irodából sem látszanak. A kormányzati kommunikáció pedig sosem beszél a problémákról. A rendszer pedig, ami tőle függ, tartja magát ehhez. A mi alapítványunk, az Igazgyöngy, az állam működési hézagaiban dolgozik. Bőven van dolgunk, mert rengeteg a hiányosság.
A kormányrendelet átdefiniálta a halmozottan hátrányos helyzetű gyermek fogalmát, szignifikánsan csökkent a számuk.
A valóságban nem történt semmi, de a közmunkát végző szülőt például már nem lehetett munkanélküliként definiálni, pedig a jövedelemviszonyai nem változtak. A szakképzetleneket elküldték különféle OKJ-s tanfolyamokra, amelyek azonban nem adnak nekik sem elég szaktudást, sem munkalehetőségeket. Viszont rögtön szakképzett lett a besorolása, így a gyerek sem volt többé halmozottan hátrányos helyzetű, az iskola sem volt szegregált, pedig a valóságban a cigány család helyzete jottányit sem változott.
Cívishír: Azt mondják, a cigány és a nem cigány gyerekek együtt tanítása a felzárkóztatás egyik kulcsa. Csakhogy a nem cigány szülők inkább más településre járatják a gyerekeiket, mint például Hajdúhadházon. Lát esélyt, hogy változik a helyzet?
L. Ritók Nóra: Csak ismételni tudom: ez nagyon mélyen gyökerező probléma. Ma a spontán szegregáció mellé, ami a települési elszigetelésekből adódott, felzárkózott egy másik, amelyet a szabad iskolaválasztás tesz lehetővé. Az utóbbi időben sorra nyíló egyházi iskolák elősegítették ezt a folyamatot, többek között olyan településeken, ahol a korábban létező egy-két iskola is bőven elbírt a gyereklétszámmal.
Kimondva-kimondatlanul az egyházi iskolák egyik célja, hogy teret biztosítsanak azoknak a szülőknek, akik el akarják hozni a gyerekeiket a "hátrányos helyzetűek" közül.
Ezeket az egyházi kezdeményezéseket jellemzően az önkormányzat is támogatja, nehogy a családok megfelelő iskola híján elköltözzenek, és elnéptelenedjen a település. A folyamat pedig növeli a szakadékot a társadalmi csoportok között, erősíti a szegregációt az oktatáson kívüli területeken is. Három éve próbálkozunk egy deszegregációs programmal, az egyházi iskolákat is bevonva, de nagyon nehéz előre lépni. Azt szeretnénk, ha a deszegregációs törekvésben partnerek lennének, és ez már a beiskolázásnál látszana... A helyzet azért reménytelen, mert
egyik politikai erő sem vállalja fel a roma integrációt, mert ez nem szavazatszedő tétel.
Olyan, mint a forró krumpli: sokáig senki sem szereti kézben tartani. Az erre fordított uniós támogatások elúsznak a korrupció és a rossz fókuszú, rövid távú projektek mentén, érintetlenül hagyva a probléma gyökereit. A pártok ciklusokban gondolkodnak, ez pedig nem fér bele egy ciklusba, több generációra, hosszú távú tervekre van szükség. Kormányokon átívelő stratégia pedig ebben sincs. Azt hiszem, az a legnagyobb baj, hogy a problémát nem a társadalmi beágyazottságában értelmezik, és nem is így keresik a megoldásokat. Így azonban minden kudarcra van ítélve.
Cívishír: Mivel lehet motiválni azt a gyereket, aki éhesen fekszik le, nincs karácsonyfája, játéka, de még tisztességes cipője sem, mert segélyen kívül nincs más jövedelem a családban?
L. Ritók Nóra: Az oktatásnak kulcsszerepben kellene lennie, de értelmezni kellene a gyerekek szociokulturális környezetét is. Nem lehet a problémáról leválasztani az oktatást, és azt gondolni, hogy a gyerek bejön a tanterembe, de a szegénységét az ajtón kívül hagyja. Az bejön a gyerekkel, és valamit kezdeni kellene vele. Olyan családokból jönnek, ahol nincs beszélgetési kultúra, nincs meseolvasás, nem köszönik meg az ebédet és még sorolhatnám. Odafordulással, szeretettel, egyéni törődéssel azonban lehet motiválni. Azt a negatív énképet, amit otthon és a társadalomtól kapnak, át kell fordítani. Meggyőzni, őket, hogy értékesek, szerethetők. Alkotó jellegű tevékenységgel könnyen tudunk önbecsülést adni. Ezt pedig tovább kell erősíteni, a közösségi tevékenységekben, munkahelyeken.
Cívishír: Biztosan sokan akarnak így-úgy segíteni. De hogyan lehet JÓL segíteni?
L. Ritók Nóra: Sajnos az adományozási kultúrát mi még csak tanuljuk Magyarországon. Az már öröm, hogy létező, sőt erősödő a szolidaritás, de az adomány és a kidobásra szánt holmik között még nehezen találják sokan a határt. Fontos az is, hogy értsük: a kríziskezelés nem elégséges a változáshoz, ez önmagában csak a tanult tehetetlenséget erősíti, „oldja meg más a problémákat, én nem tudom, nem vagyok képes rá, csak arra, hogy kérjek”, stb. Persze kell segíteni, a gyerek nem maradhat éhesen, cipő, gyógyszer nélkül, de közben arra kell orientálni a szülőket, hogy keressék a lehetőségeket, akarjanak, hiszen nem lehet arra berendezkedni, hogy mindig segít valaki, ha bajban vagyunk. De nehéz ez egy lehetőségekben nem bővelkedő, leszakadó térségben. Mégis, ezt kell tenni, ez a fejlesztő segítségnyújtás hozhat csak változást. Ehhez pedig türelem, idő, és lehetőségek kellenek.
Cívishír: Hogyan lehet egyszerű emberként bírni a rengeteg nélkülözést, nyomort, amivel állandóan szembesül? Soha nem érzi: szélmalomharcot vívnak?
L. Ritók Nóra: Nyilván nem egyszerű az embernek mosolyogva kimenni, és megértő, de egyben a közösen megállapított szabályokhoz következetesen ragaszkodónak lenni. Újrakezdeni azokkal, akik nem értik, és sokszor indulatosan reagálnak. Érteni az intézményrendszer reakcióit, a kiégésüket, eszköztelenségüket. De ha az ember megérti a problémát, érti az okokat, akkor nem érzi szélmalomharcnak. Akkor minden apró előrelépés megerősítés is egyben, hogy jó úton járunk. A közösség pedig naponta mutatja ezt. Átfogjuk a gyerekektől az idősekig a problémát, a baba-mama klubtól a munkahelyteremtésig dolgozunk velük. Ebben a szerteágazó munkában mindig van olyan terület, ami átlendít a nehézségeken.
Gulyás-Czibere Anikó
