Ha így maradunk, nagy eséllyel az Ön gyerekét is lenyomják a robotok

Amíg az iskola azt sulykolja, hogy a diák egy feladat megoldásához nem használhat segédeszközöket, nem kérdezhet és sokszor ki sem derül, megértette-e tulajdonképpen a szöveges instrukciókat, addig a legjobb úton haladunk a digitális analfabéták képzése felé. Ha nem váltunk, mi is könnyen azoknak az országoknak a sorában találhatjuk magunkat, ahol a robotizáció, az infotechnológiai robbanás és a mesterséges intelligencia előretörése következtében a munkavállalók nagyobb része értéktelenné válik a munkaerőpiacon – ennek a következményei pedig nem kecsegtetnek sok jóval.

Merre kellene elmozdulnia a hazai oktatásnak? Erről szól ez a cikk. 

Hi, jibo!

Egy francia cég emberszerű, nao robotjával nyitotta meg az idei tanévet az államtitkárból innovációs és technológiai miniszterré avanzsált Palkovics László Győrben. 

Ugyan már, legyinthetett erre egy csapat debreceni pedagógus velem együtt, akik másfél héttel korábban remek előadást hallgathattunk végig arról, miért is kellene alapjaiban megváltoztatni a magyar oktatást.

Mi akkor ott, az Agóra nagytermében, egy 30-40 centis jibo robotot méregetve állapíthattuk meg, tényleg elment mellettünk az idő. S míg azon tűnődtünk, milyen sebeséggel nő a szakadék, van-e esély egyáltalán ledolgozni a hátrányból, a prüttyögő kis izé bennünket figyelt. Gyorsan kiderült, a „fejében van” a Wikipédia és egy csomó minden más (figyeli a híreket, képes megkülönböztetni egymástól akár két almafajtát, felismeri a körülötte zajló cselekményeket stb.), ráadásul fejleszti magát, ha ez még nem is egyenlő a klasszikus értelemben vett mesterséges intelligenciával. A jibo az általa rögzített képet rögtön továbbította is egy amerikai szerverre, miként teszi azt több ezer másik jibo a világban. A robot készítette felvételekből a tengerentúlon így azt rögtön meg is tudhatták, hogy egy csapat magyarországi tanárt érdekel a digitális szemlétváltás.

A kamiondrónoké a jövő

– Gratulálok a BMW-gyár miatt, fantasztikusan sok munkája lesz az autókat összeszerelő robotoknak. Ember ott csak akkor dolgozhat, ha képes lesz „szólni” hozzájuk. Ez az Önök feladata: olyan fiatalokat képezni, akik robotizált környezetben képesek nem rutinfeladatok elvégzésére. Az automatizmusokra ugyanis ott lesznek a gépek – tett rá egy lapáttal az amúgy sem gyenge kezdésre a Digitális Pedagógiai Módszertani Központ divizóvezetője.

Aztán Horváth Ádám az önvezető kamionokon keresztül érzékeltette, miért szívják meg a lassan ocsúdó országok.

– Az OECD szerint ma Magyarországon az OKJ-s bizonyítványok közül a tehersofőri az egyik legkeresettebb. Nem csoda, hiszen a gazdasági fellendülés időszakában vagyunk, amikor nő az árufuvarozási igény. A kamionosok helyzete azonban várhatóan 6-8 éven belül gyökeresen megváltozik, körülbelül ennyi időbe telhet az önvezető autók elterjedése (a technológia már létezik) és a szabályozási környezet megváltozása. Onnantól a hagyományos értelemben vett sofőrökre már nem lesz szükség. Az önvezető teherautókat drónként, valószínűleg távolról kontrollálja majd egy monitor előtt ülő szakember, aki egyszerre 8-10 ilyen jármű haladására ügyel. Azokban az országokban, amelyeket a leghamarabb képesek az oktatásukkal lekövetni ezt a technológiai változást, vagyis képesek drónvezetőket képezni a teherfuvarozás számára, nőni fog az ezzel összefüggő foglalkoztatás. Azaz nagy eséllyel náluk lesz az ilyen tevékenységek központja.

A rutinszerű fizikai munka a jövőben a robotoké, a nem fizikai a számítógépeké lesz. Nem mellesleg – hangzott el –, ma már nehéz is meggyőzni egy fiatalt arról, hogy fél életen keresztül pár munkafolyamatot ismételgessen egy gyártóüzemben vagy akár hivatali környezetben. 

De akkor mi marad az embereknek? Az, ami nem ismétlődő, tehát nem rutinszerű tevékenység: fizikai téren ilyenek például a mesterségek, míg szellemi vonalon elsősorban a kreativitást igénylő feladatok.  Ezzel párhuzamosan jelentősen csökken az informatikai eszközöket nem használó munkakörök száma, miközben nincs olyan új szakma, ami ne támaszkodna nagy mértékben az internetre, az informatikára.

Szűrni, megrágni, beépíteni!

Ma az egyik legégetőbb oktatási kérdés az, hogy miként lehetne alkalmazkodni a szédítő technológiai fejlődéshez, beleértve a digitalizálódó ipar és egyáltalán, az internettel megváltozó élet mindennapi igényeit.

Gondoljunk csak bele: az első két ipari forradalom között még 100 év telt el, így az akkori 6 évfolyamos közoktatás mellett 16 nemzedék nagyjából ugyanazt, ugyanolyan iskolai környezetben, hasonló pedagógiai módszerek mentén tanulta. A második és harmadik ipari forradalom között is eltelt 100 év, de a több osztállyal bővülő modell miatt már csak 12 nemzedéknek voltak nagyon megegyező iskolai tapasztalatai (miközben az oktatás társadalmi elérése 20 százalékról 40-ra nőtt). A harmadik és negyedik ipari forradalom jelentős gyorsulást hozott: a kettő között csak 40 év telt el, vagyis mindössze három nemzedék tanult nagyjából ugyanúgy (elérés: 90 százalék). Ma pedig az a helyzet, hogy akár néhány év alatt megváltoznak azok a munkaadók által elvárt alapkompetenciák, melyek erősítése éppen az oktatás feladata lenne.

Milyen kompetenciákról van szó?

A Világgazdasági Fórum szerint elsősorban az alábbi igényeket támasztották a munkavállalókkal szemben 2015-ben:

1. Komplex problémamegoldás
2. Mások irányítása, kooperáció
3. Személyi fejlesztés
4. Kritikus gondolkodás
5. Tárgyalási készség

És ezek lesznek a legfőbb kívánalmaik 2020-ban:

1. Komplex problémamegoldás
2. Kritikus gondolkodás
3. Kreativitás
4. Személyi fejlesztés
5. Mások irányítása, kooperáció
6. Érzelmi intellgiencia

Az internet révén a mindenki számára hozzáférhető lexikális tudás olyan ütemben gyarapszik, hogy immár az iskoláknak sem szabadna azt az illúziót kelteni, miszerint „minden megtanítható”. 

Százötven évvel ezelőtt egy fizikatanár az emberiség által akkor ismert tudás nagyrészét át tudta adni a tanítványainak – ma ennek az 1 százalékát sem ismeri. Az egyén számára feldolgozhatatlan mértékben gyarapodnak az ismeretek, s az oktatás feladata éppen az lenne, hogy ebből az információs cunamiból kiszűrje a ténylegesen használható tudást.

Ma egy tanár – Horváth Ádám szerint – sok esetben éppen azzal követi el a hibát, hogy még több információ ad a diákoknak.

Az ő álláspontja az, hogy az iskolának tompítania kellene a gyerekek fejében lévő „információs robbanást” és azon lenni, hogy a meglévő ismeretekből építsenek tudást.

Félreértés ne essék, ezzel nem azt mondja, hogy mindent a Google-ból kell kilesni, sőt nagyon is biztos alapokat kell megszerezni. Hiszen jó kérdéseket az képes feltenni, aki bizonyos fokig már birtokolja az ismereteket. Csak az a nem mindegy, hogy a tanárok az idejüket arra használják, hogy rövid időre „beleverjenek” a diákok fejébe különféle adatokat, amiket legfeljebb egy röpdolgozat során használnak fel az életükben, majd rögtön elfelejtik vagy inkább hagyják rákeresni őket a témára. 

– Mondják el a diákok, hogy mit találtak például a „pun háborúk” címszó alatt, beszélgessenek a témáról, együtt fedezzenek fel összefüggéseket, kalandozzanak el az interneten a tananyag körül. Lehessenek teljesen téves irányú, ám kreativitást hordozó kérdéseik is! – vázolt egy a mai frontális pedagógiától eltérő, digitális alapú megközelítést. 

Ha a lexikális részletek elérhetőek 5 perces tankönyvben keresgélés helyett 5 másodperc alatt a világhálón, netán egy robot szemvillanás alatt felmondja, akkor a magolás helyett nem érdemesebb volna inkább az előbb sorolt képességeket fejleszteni? Például csoportban dolgozva választ keresni a neten egy tanári kérdésre.

Miért volna fontos ez? Több okból, de ne menjünk messzire.

Mit vár az iskola a gyerektől?

• Ne beszéljen másokkal! Önállóan dolgozzon!
• Kövesse a megadott instrukciókat!
• Kizárólag az iskolában használt forrásokat használja!

Mit vár el a munkahely?

• A feladatát beszélje meg másokkal! Csoportban dolgozzon, használja a közösség tudását!
• Külön instrukciók nélkül oldja meg a feladatát, senkit nem érdekel, honnan merít, ha a munka jól van elvégezve. 
• Gyűjtsön információkat a munkájához, „a főnök nem fogja megmondani”!

Amennyire nevetséges, olyan rémisztő is egyben, igaz?

A mai közoktatás – tisztelet a kivételnek, mert mindig akadnak bátrabb, gyakorlatiasabb iskolák, pedagógusok – egy sor tekintetben éppen a kívánatos képességek megszerzése ellen dolgozik. Ehhez társul azoknak a digitális analfabétáknak a nagy aránya, akik bár egész nap az okostelefonjukat nyomkodják, a virtuális teret valójában nem tudják használni: nem megy se az információ értelmezése, se a megosztása, se a tartalomelőállítás. Őket valójában – hangsúlyozta Horváth Ádám – uralják az informatikai eszközök, amelyek ráadásul irdatlan időt elvesznek a többi (esetleg értelmes) tevékenységtől. Egy 2012-es PISA-feladat során egy külön erre létrehozott honlapon mindössze vasúti jegyet kellett venni virtuálisan két település között – a minimális logikai, matematikai tudást és valamennyi problémamegoldó készséget igénylő feladathoz a magyar diákok jelentős része hozzá sem tudott kezdeni… hiába kütyüznek egész nap. 

– Ne legyenek illúzióink, az ő szüleik java részét hasonló módon uralja a technológia – folytatta a szakember, aki szerint éppen a pedagógusok feladata lenne hasznos digitális tudás megtanítása. E nélkül a máris elszabadult hajóágyúként funkcionáló technológia irányít, akár másodpercről másodperce (lásd Facebookozás). 

Ha ön, kedves olvasó, olyan szülő, aki nem ad okostelefont, számítógépet a gyerek kezébe, nem fog megkönnyebbülni. Az általános tapasztalat szerint a semmilyen digitális eszközzel nem élő diákok kompetenciái rosszabbak az átlagosnál, igaz, a nagyon intenzív felhasználóké még rosszabbak… S még egy közhiedelem: a digitális játékok valójában remek fejlesztő eszközök, ezen a téren is a mérték képezi a választóvonalat: ha túl sok időt foglal le, egyszerűen elveszi a teret más komoly teljesítményektől. 

A sikeres jövő kulcsa

Triviálisnak hathat, de az egyéni boldogulás szempontjából az egyik legfontosabb kulcs a szövegértési készség: megértjük-e a leírt szöveget vagy sem. Persze mindenki hajlamos magáról azt hinni, hogy e képességével semmi probléma nincsen, de ha például egy banki szerződés apróbetűs részére gondolunk, talán belátható, hogy ez nem is olyan biztos.

Egy szövegértési felmérés ötszintű skáláján ma a fejlettebb országok népességének körülbelül 20 százaléka az 1., 34 százaléka a 2., 35 százaléka a 3. szinten van. Csak hozzávetőleg 11 százalék üti meg a 4. és az 5. szintet, ami azért gond, mert a jelenlegi mesterséges intelligenciák ilyen irányú készsége már a 3. és a 4. szint között tart.

Milyen következménye lehet ennek?   

Például az, hogy a 3. szint alattiak kiszorulnak az állásukból, mert azt egy robot képes lesz betölteni. S éppen az lenne az oktatás egyik fő feladata, hogy 12 év alatt legalább a 4. szintre eljuttassa a gyerekeket, különben egy recepciós munkát sem tudnak majd betölteni sehol. – A közoktatásnak meg kell erősítenie az alapokat, mert szövegértés nélkül az ember sajátos kreativitása sem érvényesülhet. Ha a kontextusteremtési képességünk alacsony, az állást a gép kapja majd – vetítette előre Horváth Ádám.

Mit tudjon akkor a digitális kor gyermeke?

• Először is rendelkezzen magas szintű alapkészségekkel: értse azt, amit elolvas!
• Legyen kíváncsi! Hagyjuk kérdezni őket, ha pedig nem tudjuk a választ, hagyjuk keresni! 
• Legyen kritikus! Ne fogadja el késznek, amit kap, mert egyre több hamis információ veszi körül! Amit ma a gyerekek a Facebookon látnak, annak a 90 százaléka fals! Meg kell tanulniuk kiválogatni azt, amit használható és működik.
• Tudjanak beszélni a tudásukról, váljanak képessé prezentálni, érdekesen előadni!
• Legyenek képesek csoportban dolgozni! 
• Legyenek büszkék, gyűjtsenek minél több ismeretet! Hadd kalandozzanak el, járják körbe a célt, mert nem is biztos, hogy az a leglényegesebb, amit mi akarunk velük elsajátíttatni! Ha a gyerek ad át információt másnak, akkor ő kerül tanítási helyzetbe, akkor pedig sokkal jobban megjegyzi azt az ismeretet.

Hogyan nézne ki az oktatás az ipar 4.0, vagyis a negyedik ipari forradalom korában?

• Nem ismeretet ad, hanem annak kiválasztási és megszerzéséi képességét
• Ha a tanulótól elvárjuk a kooperációt, a tanárnak példát kell mutatnia – a dán példában megismert pedagógiai környezetet egyetlen tanár képtelen megvalósítani, csak többen, együttműködéssel, közösen építhetik fel az alapkompetenciákat
• Hibázás nélkül nincs kreativitás. Ha nem szabad hibázni, azzal azt üzenjük, hogy csak helyes választ várunk. Magyarul, ha nem vagy 100 százalékosan biztos az igazadban, ne is próbálkozz, ne is jelentkezz, mert hülyét fogsz csinálni magadból.
• Önismeret nélkül a technológia uralkodik rajtunk. A tanár feladatokat köt a digitális eszközökhöz, a diákok pedig megtanulják azokat jól használni.

A végére egy jó hír: az angolul kommunikáló jibók tavaly ősz óta 900 dollárért megrendelhetők.

Igazi családi robotok – gyerekek mellé külön ajánlják.

Ratalics László