Vegye-vigye: Debrecen Aranybikája

Réges-régen az örökbecsű Cserháti Zsuzsa énekelt a bárban. Régen elnökök találkoztak itt. A múltban a város fiatalságának krémje (a legszebb lányok és a legvagányabb fiúk) buliztak a 100 éves falak sötétjében, piagőzös, vad szerelemben. A legokosabb tudósemberek konferenciáztak, és a legigényesebb prostik franciáztak. Bejártak a totókirályok és a kosztümkirálynők, londinernek bekerülni is dicsőség volt. A közelmúltban az Edda és Ákos zenélt a Bartókban és Fábry mesélt a kommunistákról.

Mostanra kiüresedett szinte minden (a fodrászat még működik, csók, Erzsi), kétmilliárd értéktelen magyar forintért meg lehet venni Debrecen jelképét (a Nagytemplom vajon mennyit kóstál?). Húsz esztendeje, a módszerváltáskor a megyei vendéglátóipari vállalatból Rt. lett, úgymond tulajdonba került, az Aranybikát pedig „működtetni” kezdték: a legendák szerint csinos kis-nagy bőröndökben hordták ki a pénzt a gyönyörű épületből. Bizonyíték persze nincs, senki nem tud semmit: mindenki úgy tesz, mintha nem történt volna meg, holott a mai állapotok azt mutatják, hogy megtörtént.

Az Aranybika története Magyarország története. Volt valamink, eladtuk, tönkretették, és most piri pénzért ismét veheti-viheti, aki csak akarja. Egykori, rég eltávozott igazgatók, vendégek, cukrászok, pincérek, zenészek forognak a sírjukban, és ha képesek lennének rá, pofánkba vágnák a kérdést: jaj Istenem, mit tettetek?

A Bika ledöfve, és nem hősi harcban vérzett el, tömegek tapsa közepette. Lassan, sunyi módon, csendben, viszolygást keltő érdektől vezérelve szurkálták halálra, még a méltóságos-kegyes halál sem adatott meg neki. A szikkadt húsa most eladó, akciósan: vegye-vigye Debrecen Aranybikáját. A mészárosok pedig már messze járnak: nevüket és felelősségüket nem jegyzi fel senki. Cserháti sincs már. A boldogság nem jön haza.
Tóth Csaba Zsolt