Debreceni Egyesült Magyarország
Tegnap délutántól ma hajnalig egy(ben) volt a nép. Az M3-ason, a Puskásban, a tévék előtt együtt izzadt a DVSC sikeréért fideszes, maszopos, liberális, fasiszta, meg liberálfasiszta, együtt dobbant a szíve a bársonyos bőrű modellnek és a csúnyácska gépírónak, egymással pacsizva őrjöngött a keménytökű macsó és a szexet csak pornóból ismerő lúzer. A lelátón mindegy volt, hogy ki a fradista, ki az újpesti, a kispesti vagy diósgyőri, mindegy volt, hogy ki érkezett BMW-vel és ki stoppal Budapestre, Varga Józsi meg Rudi Geri góljánál úgy ugrottak egymás nyakába az emberek, hogy az volt az érzésünk, hogy mi, magyarok szeretjük egymást. És akkor, abban a pillanatban tényleg szerettük: amit a politikusok soha nem fognak elérni, azt a sport, pontosabban a foci, pontosabban a Debrecen, még pontosabban a Loki könnyedén realizálta.
Ebben az országban aligha kell magyarázni, hogy mit jelent ez: a DVSC a lehetetlenre vállalkozott. Minden szempontból. Lehetetlennek tűnt, hogy a magyar bajnok bejut a Bajnokok Ligájába, elképzelhetetlennek tűnt, hogy a rendőrségi kommandó dülledt szemű izomembereinek Loki-mezben retorzió nélkül meg lehet húzni a fülét (tegnap este Pesten meghúztuk), és senki nem hitt volna annak, aki július elején azt állítja, hogy másfél hónap múlva a fővárosi népek úgy szurkolnak majd a Lokinak, mintha a Tócó-völgyben töltötték volna totyogós gyermekkorukat.
A lényeg tehát az, hogy a Loksi nem pusztán sportszakmai szempontból alkotott óriásit (bár az sem lebecsülendő), hanem társadalmilag is: általa egybeforrt a nemzet, a székelyföldi, a vajdasági, a felvidéki magyarság nem arról a rohadt népszavazásról beszélt, hanem Bodnár Laciról, a fővárosban most senki nem volt cigány, a debreceniség, a vidékiség meg egyenesen brand lett, szuper márka, elismerést kiváltó védjegy. Tudjuk persze, hogy ez nem tart sokáig (lehet, hogy már vége is), de ezzel együtt tényleg szívbemarkoló volt, hogy ezt is megértük, még ha csak egy mámoros éjszakára is. Debrecen keblére ölelte az országot, az ország pedig egyként simogatta vissza. Soha nem fogjuk elfelejteni.
Tóth Csaba Zsolt
toth.csaba@civishir.hu
